Csávossy György, az erdélyi, de nyugodtan mondhatjuk, hogy
a magyar szőlészeknek és borászoknak is élő klasszikusa, doayenje,
írt egy monográfiát Jó boroknak szép hazája: Erdély címmel.
Csábító a cím, szinte felkínálja magát a jóindulatú plágiumra: mert
mennyi mindenről elmondhatjuk, hogy…. szép hazája: Erdély. Pillantsunk be ebbe
a Tündérkertbe, ahogyan mi láttuk akkor, Pünkösdtájt.


Szép napra virradtunk barátainknál az érmelléki kis faluban, Értarcsán, ahol az erdélyi kirándulás előtti éjszakát töltöttük, hogy ezzel is lerövidítsük az első napra jutó kilométerek számát. Korán indultunk, messze volt a végcél: Székelyföld, Hargita megye, Marosfő.
Reggeli után nekivágtunk az útnak két autóból álló karavánunkkal. Szívesen sorolnám már a falvakat, városokat, amelyeken átmentünk, de a reggeli mellet nem lehet szó nélkül elmenni. Lucullus is zavarba jött volna attól a bőségtől, amit vendéglátóink az asztalra varázsoltak kis könnyű reggeli gyanánt. Ezen az asztalon szinte semmi nem volt, ami boltból származott volna: ők sütötték a kenyeret, a parasztsonka akkora volt, hogy Húsvétkor fele sem fogyott el, annak ellenére, hogy ott még él a hagyomány: a legények, a férfiak népes csapatokban járnak locsolkodni. Sőt, általában ezt kétszer teszik egy évben, mert ugye van a magyar Húsvét és van a román Húsvét. Két vallás, két Húsvét.
Mire mindezt - a már említett sonkán kívül a füstölt kolbászt, a tehéntejből házilag készített sajtokat, az eltett savanyúságok utánozhatatlan ízét és még ki tudja, mi minden ínycsiklandozó finomságot - leírtam, illetve a csodálkozástól és talán kissé a meghatottságtól is elfogódott mondatokkal értékeltük a kocsiban a sok földi jót, amihez, valljuk meg, már nem is igazán volt szokva a gyomrunk, szépen kúsztunk felfelé a szilágysági lankákon. Számos hazai autóbuszt hagytunk magunk mögött útközben, fel is tűnt, hogy milyen sokan vették az irányt arra, amerre mi is. Természetesen minden titoknak megvan a maga nyitja, később mi is rájöttünk, mire ez a nagy zarándoklat. Mert mint később kiderült, egy nagy zarándoklat részesei voltunk.
Zilah környékén jutottunk ki a Szatmárnémetit Kolozsvárral összekötő igen jó minőségű, széles, gyorsítósávokkal szélesített főútra, és csak a táj szépségében való gyönyörködés tartott vissza bennünket a száguldástól Kolozsvár irányában. A helyi autósok, akiknek nap, mint nap megadatik az a szerencse, hogy a szerpentinekkel tarkított, helyenként vadregényes erdőkkel, a magasabb hegyeket jelző bükkösökkel kísért úton kapaszkodjanak fel az Erdélyt észak-nyugatról övező Meszes-hegység gerincére, hogy aztán a Szamos-menti dombság lankáin északról közelítsék meg Kolozsvárt, a kincses várost, sorra suhantak el mellettünk. Ők már mindazt megszokták, amire mi lépten-nyomon rácsodálkoztunk. Szilágysági utunk során elhaladtunk Szilágysomlyó mellett, melynek templomát Báthori István építtette az 1530-as évek elején, vára, melynek már csak a romjai veszik körül az egyetlen, valamennyire még épen maradt tornyát, szintén a 16. században épült. Bár érdemes és talán ildomos is lett volna, nem álltunk meg megnézni ezeket az emlékeket, mert ugye, aki messze igyekszik mindig beleeseik ebbe a csapdába: majd egyszer eljövünk ide, és csak ide... Így történt ez akkor Zilahhal is: az elkerülő úton mellőztük el, pedig a gimnázium, ahol Ady Endre is diákoskodott, vagy a főtéren álló Wesselényi szobor megérdemelt volna egy röpke pillantást. És ha már Wesselényi, akkor Zsibó, ami kis kitérővel lett volna elérhető. Zsibó, a Wesselényiek ősi fészke, az erdélyi lótenyésztés egyik fellegvára, ahol a két jóbarát: Wesselényi báró és Széchenyi gróf oly sokszor vitatta meg az ország sorsát. No, egyszer eljövünk, csak ide!
A természet friss volt, minden üde zöld, nem olyan, mint nyáron szokott lenni, amikor az aratás körüli szárazságkor a mélyebb zöld színű leveleket, melyek alig várják, hogy egy kiadós eső lemossa őket, a rájuk rakódó por teszi szürkébe hajlóvá. Az erdők lombja még itt-ott áttetsző volt, az oldalról, zuhatagként közéjük érkező tavaszi napsugár a zizegve mozgó levelekre érve, ott megcsusszanva millió egy ide-oda cikázó játékos szálra esett széjjel.
Mint mondtam, Kolozsvárra észak felől érkeztünk, Pünkösd előtt két nappal volt, késő tavasz, vagy koranyár kezdete. A város előtti kis falvak – Magyarszentpál, Méra, Kisbács – utcáján a kapuk mellett végig kint voltak a friss gyümölcsök, főleg cseresznye, az utcán, egy kis asztalkán, kisszéken, árulták a friss termékeket.
Kolozsváron egy órába tellett, míg parkolóhelyet találtunk. Azért ez máskor könnyebb feladat volt, de a város tele volt zarándokló magyarokkal. Itt mindenképpen meg akartunk állni, hiszen kis csapatunk néhány tagja ún. „első-erdélyes” volt, úgy gondoltuk, érdemes megmutatni nekik a város egy kis mozaikját. Mert természetesen, az egész várost csak úgy, átutazóban nem lehet egy nap alatt megnézni. Így aztán az egyik legfontosabb látnivalónál, a főtéren kötöttünk ki, ahol Mátyás király és szobrának mellékalakjai – Báthori, Szapolyai János, Kinizsi Pál és apósa, Magyar Balázs – vigyázzák éjjel-nappal a Szent Mihály templomot. A szobrot Fadrusz János mester alkotta. Jóleső érzés volt látni, hogy a Fő tér új színeket kapott, vagy inkább azt mondanám: elvesztette egy sajátos érára jellemző színeit, amikor még a templom közelébe (miért pont oda?!) állított nyilvános illemhely is kék-sárga-piros színekben pompázott. Az is megnyugtató volt, hogy a szobor most nyugodtan állt, senki nem háborgatta, nem úgy, mint pár évvel ezelőtt, amikor saját szemünkkel láttuk, hogy az egyik mellékalak kardját valakik letörték. Ne firtassuk, kik, valószínűleg a Római Birodalmat fosztogató vandál törzsek késői leszármazottai voltak. A kard most a helyén állt; annak idején a templomot óvó piarista öregdiákok egy biciklire felkötve menekítették be a plébániára.
Megnéztük a templomot, Erdély második legnagyobb gótikus templomát, mely a 14. században épült. Az erdélyi történelem egyik fontos emlékhelyén voltunk: itt választották fejedelemmé Báthori Gábort, majd a nagy fejedelmet, Bethlen Gábort is. Volt a katolikusoké, a reformátusoké, az unitáriusoké, most – 1718 óta egyfolytában – katolikus templom. Az egyik kápolnában Fadrusz János egy másik alkotása látható: Krisztus a kereszten. A szobor érdekessége, hogy ez volt a mester diplomamunkája, amit a Szent Mihály templomra hagyott.
A teret gyönyörű paloták övezik, az útikönyvek leginkább a Bánffy palota barokk épületére szokták a figyelmet felhívni. Ez az erdélyi barokk építészet legszebb alkotása. A tér déli oldalán a régi városháza áll, aztán itt van a régi New York, vagy mai nevén Continental szálló, majd a Rhédei palota, ahol első előadását tartotta az Első Magyar Nemes Színjátszó Társaság. Ez 1792-ben volt.
Kolozsvár nyüzsgésének központja ez a tér. Tele van dolguk intézésére igyekvő fiatalokkal, a fák hűvösébe húzott padokon beszélgető nyugdíjasokkal, a cukrászdák, eszpresszók teraszára egy-egy kávéra, vagy sörre kiülő turistákkal, megpihenő vásárlókkal, csencselő, seftelő utcai pénzváltókkal. Ez utóbbiak a magyar rendszám láttán a szélrózsa minden irányából sereglenek az autóhoz, és mire kiszállsz, egymást túlharsogva négyen öten bizonygatják, hogy életed legjobb üzletét kötöd meg, ha most - hirtelen felindulásodban - ráállsz a boltra, és náluk váltasz lejt. A Nagyvárad felé vezető főút kereszteződésénél a lámpánál különösen nagy szokott lenni a tumultus, itt átmenvén ugyanis pár száz méter után Mátyás szülőházához érünk, melynek falán román, angol és magyar nyelven „neoromán stílusban” fogalmazva közlik az érdeklődőkkel, ki született itt. A Mátyás-háztól nem messze, srégen szemben vele áll Bocskai István szülőháza, érdemes bemenni a kapuján, kellemes meglepetésben lesz része a látogatónak.
Ennyit láttunk hát most Kolozsvárból, pedig lett volna még mit megnézni: a Házsongárdi temető, az erdélyi magyarság „panteon”-ja, a Farkas utca, végén a református templommal, melyben az erdélyi arisztokrácia epitáfiumai feledhetetlen benyomást, érzéseket váltanak ki a látogatóból. És persze, ne feledjük a templom előtti kis téren a Kolozsvári Testvérek Prágában lévő Sárkányölő Szent Márk szobrának – annyira hű – másolatát, hogy állítólag, ha egymás mellé tennék őket, sok hozzáértő is elbizonytalanodna a tekintetben, hogy melyik az eredeti.
Kolozsvárt elhagyva Tordáig délkeletnek, majd az Aranyos, később a Maros, onnan a Kisküküllő mentén keletnek haladva érkeztünk a Székelföldre. Marosfőn volt a szállásunk egy nagyon kedves kis panzióban. Hogy mi mindent hagytunk el útközben, amit ne is említsünk, hogy ne fájjon a szívünk! De hát az idő igen előrehaladott volt, közeledett az este.
Útközben egyre szaporodott a magyar autók száma, és mire közeledtünk Csikszeredához, már szinte igazi konvojok alakultak ki. Hát persze! Másnap volt a csiksomlyói bucsu, a híres bucsujárás annak tiszteletteljes emlékére, hogy a környékbeli székelyek ellenálltak János Zsigmond új, unitárius hitre térítő csapatainak és a Táltos tetőn – némi furfangot is bevetve, elvégre székelyek voltak - döntő vereséget mértek a királypalánta csapataira. A bucsu már rég nem csak eme történelmi esemény színhelye. A tavalyi bucsun – nem mi mondtuk, bár ott voltunk, hanem a sokkal inkább ottani hozzáértők – több mint hatszáz ezer ember gyűlt össze. A magasra emelt zászlók, táblák tanúsága szerint Erdélyországon kívül jelentős számban itt voltak a Felvidék magyarjainak képviselői, a Délvidékről is érkeztek zarándoklatot tevők és, az anyaország – onnan nézve ők a határon túli magyarság! - képviselői is szép számban megjelentek. Maga Vizi E. Szilveszter, Akadémiánk elnöke is újólaga megjelent a bucsun. Nem tudom, van-e nagyobb, szentebb, ihletettebb, csak az összefogást demonstráló ünnepe manapság a magyarságnak. Erdély egyszer már biztosította a magyarság túlélését a Kárpátmedencében, a tizenhat-tizenhetedik században, amikor a királyi területeken a német, az ország középső részén a török volt az úr. Lehet, hogy a Székelyföld ma ezt teszi? A nemzet túlélésének a letéteményese?
Székelyföldi barangolásaink során a Gyilkos-tó és az ahhoz közeli Békás szoros nem maradhatott ki programunkból. Ezeket a természeti csodákat többen leírták már, kár lenne velük versenyezni. Javaslom, akit érdekel, még mindig Orbán Balázs leírásaihoz nyúljon vissza, utánozhatatlanok. Az oda vezető úton viszont a Gyergyói medencét is át kellett szelnünk, amiről a csikdánfalvai író, Antal Áron 1927-ben Kolozsvárott kiadott Köderdő mellől c. munkájában a következőképpen írt: „Az eléredt tavasz kitárta minden pompáját. Sárga szőnyeget szőtt a réti boglárkákból sásnősziromból a vizek környékére. A szárazabb réteket pedig székely szőttesbe öltöztette, szeszélyes színfoltokat vetélve a sötétzöld alapra. Pirosat a kakukkszegfű sallangos szirmaiból. Égi kéket gólyascsőrből és füzéres zsályából. Fejér paszomántot a medvetalp és turbolya ernyős virágaiból meg a foszlár keresztszirmaiból. Még a porba, igen, az utak porába is virágot hintett a tavasz osztogató öröme. Kis gyermekeket, virágzó élethajtásokat.” Le tudná-e valaki szebben írni azt, amit mi a Gyergyói-medencében láttunk utunk során. És a rétek között élesen látszottak a környező magas hegyek: nyugaton a Csiki havasok, vele szemben, keleten a Hargita, minden székelyek legszentebb hegyvonulata. Ez a két hegylánc délen csaknem egy pontból indul ki, vonulatuk észak felé tölcséresen tágul, hogy szabad rátekintés legyen a medencéből a Gyergyói havasok gerincére és a sok izgalmas földrajzi és geológiai érdekességet rejtő Nagy-hagymásra.
Útközben a kis falvak erődtemplomaikkal, itt-ott megbúvó, olykor büszkeségre okot adó, máskor fájó emlékeikkel. Ezek között a madéfalvi emlékoszlop, ahol szakadó esőben bőrig áztunk, de leróttuk kegyeletünket a székely hősöknek, akik inkább a halált választották, de nem adták fel szabadságjogaikat, népük szabadságjogát.
Rövid volt az időnk, de belefért még a parajdi sóbánya, Korond, Szováta is. Legközelebb, egy év múlva folytatjuk, ahol abbahagytuk: Székelyföld további, felfedezésre váró csodáinak, a Vargyas szorosnak, a nárcisz-mezőknek, Székelyudvarhely és környékének a bebarangolása lesz a következő utunkra kitűzött cél. Izgalommal várjuk, mert biztosan hasonlóan szép és barátságos lesz, mint gyergyói és felcsiki utunk, ugynakkor legalább annyi újdonságot is hoz majd, mint az előbbi.
Mert hogyan mondta Koós Károly? „Erdély furcsa zuga Európának.”


2006. nyarán