Hogy mikor nyílik ki az a másik világ, ami a kerítésen túl van, azt utólag nehéz megmondani.

          És ha ilyen végeláthatatlanul hosszú az utca, ott                          távolban a dombtetőn égbenyúló templomtoronnyal,                    akkor még hol lehetnek az üveghegyek és az                                   Óperenciás tenger? Talán ott, a hegyen túl, hol              a napfelkeltét bámulom ablaküvegre tapasztott orral.

A telek alatt futó patak bizalomkeltőbb volt. Árnyas bürök- és keserűlapi erdők, na meg az égig érő fák, mintha zöld, napfényben szikrázó kupolát alkottak volna. Az égbolt csak imitt-amott volt látható.

Az út felőli telekrészt téglából rakott kerítés szegélyezte, melyen cserépsor futott végig, A gazdasági udvar felől vaskos kőlábak tartották a galambdúcot, olyan magasan, hogy a szénásszekér elférjen alatta, ha megnyíltak a nehéz kapuszárnyak. Kulcs csak jelképesen volt a szegre akasztva, nem zárták be a kiskapukat (az utcajtót , ahogy felénk mondták).

Azt már tudtam, hogy az óvoda átellenben van, néhány méter szintkülönbséggel fennebb, az út túloldalán. (Lévén völgyben a falu.). A vidám gyerekzsivaj csak úgy gyűrűzött a levegőben. Nagyon csábító volt, én pedig roppant kíváncsi. A bátyám már óvodás volt, talán ezért is volt nagyobb merszem átosonni. Sűrű, áthatolhatatlan orgona sövény, zárt kapu.

De megoldottam. A hegyoldalról lefolyó esővíz formás kis teknőt mosott a kapu szegleténél. Méretben meg is felelt, ahhoz, hogy hason kúszva bejussak, a baj csak az volt, hogy ezt a kis rejtett utat a libák is ismerték. Az otthagyott „névjegyük” igazolta ezt, na meg az én kötényruhácskám foltjai. Alig nézhettem körül a számomra ismeretlen világban, -a sok gyerek, játékok, hinta, nagy homokozó egy hatalmas, öreg eperfa alatt,- az óvónő kézen fogott és visszavitt nagyanyámhoz. Napközben az ő gondjaira bíztak.

Többszöri próbálkozásom után az óvónő mondta: „Hagyják, úgyis folyton itt van! Jövőre meg amúgy is jöhetne.” Attól kezdve csodás időszak kezdődött. Imádtam az óvodát, az óvónénit, a dadát. a közös étkezéseket. Már nem csak este, a déli alvásnál is volt mese. Bújócska, háborúsdi a nagy udvar bokrai között. Megtaláltam életem első szerelmét. Minden nap volt „esküvő”. Eljátszottuk, úgy ahogy a felnőttektől láttuk. Lévén én a legkisebb, én voltam általában a „házaspár” gyereke. Ott is felejtettek egyszer letakarva a napon. Csuromvizesre izzadva talált rám az óvónő.

Szerettem a közös foglalkozásokat, de amire gyakran gondolok, az a szüret ideje. Lovas kocsik hozták be a dombokról a faluba a szőlős, almás, szilvás ládákkal telerakott szekereket. A kocsisor megállt az óvoda előtt. Félkörökben ültünk a fűben, szépen sorban. Látom ma is a pöttyös kis kötényruhámat, amint szőlőt raknak bele. Olyan finom talán sosem volt a Küküllődombói szőlő, mint akkor. Annál is inkább, mert ehhez az egészhez édesapám alakja is szorosan hozzá tartozik. Ő is osztotta a gyümölcsöt, de akkor nem ugorhattam a nyakába. Fegyelmezett rendben kellett ülni. Csak egy simogatást kaphattam a masnis fejemre.

Uram-atyám, mikor voltam én óvodás? Még most is az vagyok néha, csak most a kis unokám játszótársaként …a kötényruhám már régen szertefoszlott és olyan szőlőt sem találok már …