Erdélyi magyarok a világban

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"

Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Micsoda világ...

Csak állt az apró kis test a nagy épület mellett. Régi bérház. A máladozó vakolat szomorúan csüngött apró, göndör kis lapokba hajolva. Ő meg csak állt. Tanácstalanul. Kérges, köszvénygyűrte kis kezét nézegette. Nem mert felnézni sem, annyira restellte helyzetét. Micsoda élet - gondolta. Csak nézegette a kezét mélán. Azt a kezet, melybe buta kis csergőt fogott egykor, azt a kezet, amely kusza kis vonalakban próbálta leírni az irkába: Erzsike. A kezet, amelyre egykor István húzta a gyűrűt. A kezet, amely soha nem pihent. A kicsi kezet, amely simogatta a két fia buksiját, s amely néha bizony csattant a rakoncátlan fiúk fenekén. Édes mosolyra húzódott a szája. Aztán hirtelen visszaigazodott. Konok kis vonallá szigorodott. Micsoda világ…

Állt tanácstalanul. A szürke épület mellet üde színfolttá lett a kopott zöld kabát. Mitévő legyen? Hiszen annyi de annyi évet tud már maga mögött. Dolgos éveket. És most? 82 esztendő. Örökkévalóság. Annyira hitte egykor, hogy ez boldog idő lesz. Ha megéri. Megérte. De minek? – gondolta. Nagyot sóhajtott, lelke minden keserűsége egyetlen levegőfalatba sűrűsödött. Utoljára ránézett a kezére és bátortalanul előrenyújtotta. Eres kis kézfején apró ráncokba szaladtak az elmúlt évek. Lassan, remegve megfordította a kézfejét. És tartotta kinyújtva. Nem nézett fel, inkább a cipőjén kalandozott a szeme. Nem történt semmi. Csak állt.

Emberek jöttek-mentek a forgalmas utcán. Rá sem néztek az apró öregasszonyra. Csitrik riszáltak, kamaszfiúk röhögtek. Ő meg csak állt. Lassan felnézett. Fiatal pár közeledett apró gyerekkel a babakocsiban. Remény csillant az öreg szemekben. Hátha. Halkan beszélni kezdett: kicsi a nyugdíjam, a számlákra is alig elég. Két napja nem ettem, nem futja kenyérre sem. Segítenének? A fiatalasszony döbbenten megáll. Zavartan néz férjére, önkéntelen mozdulattal igazít egyet a baba takaróján. Majd előveszi csendben a pénztárcáját és kivesz szégyenkezve néhány pénzérmét. Csendben az öreg tenyérbe csúsztatja. Pár másodpercig összeér a két kéz. A finom, fehér kacsó és az öreg, ráncos kéz. Az idő megáll, intervallumok csúsznak, megszűnnek idegennek lenni. Aztán a fiatalasszony lassan elveszi a kezét a néni kezéről. Finom, bátorító mozdulattal simít egyet a néni karján. Elindulnak.

A néni mereven nézi a tenyerében lapuló érméket. A világ, amelyet megmentett a pár forint, dübörögve omlik össze. Hát ide jutottam – gondolta. A csendben szitáló eső segítségére sietett, folyammá duzzasztotta az arcán legördülő könnycseppeket.

Vajon hány sorstára sír csendben otthon? Hány Erzsike nézi csendben a két kezét, amelyet kérgesre edzett a sokévi munka? Vajon eléggé figyelünk rájuk?

Megtekintések: 575

Tetszik

50 tagnak tetszett

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Koppányi Zsuzsanna November 13, 2012, 9:35am: Nem könnyű megítélni, ki az, aki valóban rászorul a segítségre. Ez a férfi is sírástól elcsukló hangon kezdte... Milyen kínos érzés lerázni egy esdeklő, könyörgő embert... Sokan épp ezzel élnek vissza. Olyan öreg nénit is láttam már, aki nem magának kéregetett... A nagyvárosban nem ismerik egymást az emberek, könnyű visszaélni a segítő szándékkal. Soha nem tudhatom, jó helyre került-e az adományom. A csalódások pedig bizalmatlanná tesznek.

Hozzászólt Koppányi Zsuzsanna November 12, 2012, 8:55pm: Természetesen én is mondtam neki valamit, de nem írom ide...

Hozzászólt Stenczer Enikő November 12, 2012, 1:49pm: Szóval igazad van kedves Zsuzsanna, én azt mondtam volna ennek az embernek amit az alábbi mondatban leírtam...

Hozzászólt Stenczer Enikő November 12, 2012, 1:48pm: "Semmi gond, nyugodtan adja vissza, én is egyedül tartom el a gyerekemet, lehet, hogy jól jön az én gyerekemnek még ez a 100 Ft". És ott kell hagyni, hadd főjön a saját levében. Nekem ez a véleméynem! :-)"

Hozzászólt Koppányi Zsuzsanna November 12, 2012, 11:06am: Kedves Enikő, ilyen szorongató élményei mindenkinek vannak. Kínos dolog kérni, de ugyanakkor az adakozónak is szégyen, kicsit bűnösnek érzi magát a másik ember sorsában: miért kell ennek így lennie?
Talán nem ideillő, de én is leírom többször(!) megtörtént, kellemetlen élményemet: amikor a kéregető kevesellte az adományt, és hangot is adott a felháborodásának. A példa: életerős, nálam jóval fiatalabb férfi kéreget a metró aluljáróban (elvégre lehet, hogy nincs munkája, gondolom). Adok neki 100 forintot. Nem sok, de most ennyit tudok nélkülözni. Rámförmed: "mit képzel, ennyiből fogom eltartani a három gyerekemet"? Erre mit lehet mondani? Valóban nekem kellene eltartani a gyerekeit?

Hozzászólt Stenczer Enikő November 12, 2012, 10:44am: Másodszor is elolvastam a szívet szorongató, de csodással megírt történetet.

Engedjétek meg, hogy saját vesbe szedett (kellemetlen) élményemet megosszam veletek válasz képpen:

http://www.poet.hu/vers/95910

Adjatok!

Lesütött fejjel, keserű szívvel, félénken, halkan
(kérni jött)
emészti szégyen, dühöng a léten, hogy miért éppen ...?!
(megszánom őt)!

Meséli halkan: - könnyeit rejti -, nem tudja senki,
hogy mennyi, de mennyi sérelem érte, hiába kérte
nem talál munkát, nem olyan rég vált, s mindent ott hagyott,
pedig ha tudnám, reggeltől-estig keresgél kutat, nem is válogat
és sajnos nincs semmi, nem segít senki, úgy összetört!
...és nem fog most sírni, hiszen ő férfi, s nem sír egy FÉRFI!
Elcsuklik hangja, erőt vesz újra. - hat napja nem evett, tovább nem bírja!
Tudja, hogy szégyen, de kell, hogy kérjen, italt nem fogyaszt, nem is dohányzik,
S nem érti miért, s mint jutott idáig, a sors vele kegyetlen játékot játszik!

Szívem már nyitva, s nyílik a tárcám, s szégyellem én is, hogy csak keveset,
De ebből vehet már magának legalább kenyeret -

Befut a buszom, sietek haza,
(jó, hogy van otthonom)
szabódok nála...
Most jönne a hála, de nem várhatok
mennem kell sajnos, hát Isten véle...
(szánalmas vagyok)
még kellett volna adni,
de boltba kell menni,
vendégek jönnek,
vacsorát kell főzzek
s gyönge anyagilag ez a hónapom.
(szenvedek nagyon)!
pedig az Isten mindig visszaadja,
ha szívemből adom.

Zötyög a buszom, és sajog a lelkem,
Helyesen tettem? - oh Istenem!
Segíts meg és vezérelj engem,
Mondd, mit kell tennem?
Szeretnék jó és nagylelkű lenni,
Szeretnék adni, szeretnék tenni...

ADJATOK, ADJATOK!
Hitet, reményt, adjatok!
Kitartást, egy adagot
És jövőt, JÖVŐT adjatok!
Adjátok vissza az álmokat,
És vegyétek el a kínokat!
És ennek az embernek adjátok vissza mindazt,
Amitől elmúlik nyomor és szégyen,
S amitől ismét EMBER lesz egészen.

Megtörtént eset, 2102. július 24-én délután, egy pécsi buszmegállóban.

Hozzászólt Koppányi Zsuzsanna November 12, 2012, 10:13am: Az "Erzsi nénik" gyakran nem is kéregetnek, csendesen, félrehajtott fejjel álldogálnak a piac sarkában, és bátortalan hangon kínálgatják a hervadt petrezselyem vagy virágcsokrukat, kis zacskó spenótjukat. Észre kell venni őket és segíteni rajtuk, nem kerül sokba.

Hozzászólt Bálint Mária November 11, 2012, 11:15am: Jól teszi, remélem arrról is gondoskodik, hogy a pénzek ne az azt kezelők zsebeiben süllyedjenek el.

Hozzászólt Koppányi Zsuzsanna November 11, 2012, 8:35am: Mindig a szegények az adakozók. Ők nap mint nap szembesülnek a másik ember nyomorával. Átérzik, milyen nincstelennek lenni, hiszen nekik sincs sokkal több. A milliomos mit lát a luxusautójából? Amit akar...
Egy érdekesség: a P.P. díj alapítója nemrégen kijelentette, hogy halála után vagyona nagyobb részét jótékony szervezetekre hagyja... hmmm...

Hozzászólt Kenesei Aurélia November 10, 2012, 4:32pm: ...adnék nekik a sok millióból egy Prima Primisssssiiiima díjat...csak úgy a két kezére...és még jó néhány kéz munka és idő szobrozta nincstelen ráncaira...még a pulpitusra sem hívnám ŐKET...hazavinném s csengetnék büszkén....bárcsak megtehetném!!!!