Erdélyi magyarok a világban

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"

Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Micsoda világ...

Csak állt az apró kis test a nagy épület mellett. Régi bérház. A máladozó vakolat szomorúan csüngött apró, göndör kis lapokba hajolva. Ő meg csak állt. Tanácstalanul. Kérges, köszvénygyűrte kis kezét nézegette. Nem mert felnézni sem, annyira restellte helyzetét. Micsoda élet - gondolta. Csak nézegette a kezét mélán. Azt a kezet, melybe buta kis csergőt fogott egykor, azt a kezet, amely kusza kis vonalakban próbálta leírni az irkába: Erzsike. A kezet, amelyre egykor István húzta a gyűrűt. A kezet, amely soha nem pihent. A kicsi kezet, amely simogatta a két fia buksiját, s amely néha bizony csattant a rakoncátlan fiúk fenekén. Édes mosolyra húzódott a szája. Aztán hirtelen visszaigazodott. Konok kis vonallá szigorodott. Micsoda világ…

Állt tanácstalanul. A szürke épület mellet üde színfolttá lett a kopott zöld kabát. Mitévő legyen? Hiszen annyi de annyi évet tud már maga mögött. Dolgos éveket. És most? 82 esztendő. Örökkévalóság. Annyira hitte egykor, hogy ez boldog idő lesz. Ha megéri. Megérte. De minek? – gondolta. Nagyot sóhajtott, lelke minden keserűsége egyetlen levegőfalatba sűrűsödött. Utoljára ránézett a kezére és bátortalanul előrenyújtotta. Eres kis kézfején apró ráncokba szaladtak az elmúlt évek. Lassan, remegve megfordította a kézfejét. És tartotta kinyújtva. Nem nézett fel, inkább a cipőjén kalandozott a szeme. Nem történt semmi. Csak állt.

Emberek jöttek-mentek a forgalmas utcán. Rá sem néztek az apró öregasszonyra. Csitrik riszáltak, kamaszfiúk röhögtek. Ő meg csak állt. Lassan felnézett. Fiatal pár közeledett apró gyerekkel a babakocsiban. Remény csillant az öreg szemekben. Hátha. Halkan beszélni kezdett: kicsi a nyugdíjam, a számlákra is alig elég. Két napja nem ettem, nem futja kenyérre sem. Segítenének? A fiatalasszony döbbenten megáll. Zavartan néz férjére, önkéntelen mozdulattal igazít egyet a baba takaróján. Majd előveszi csendben a pénztárcáját és kivesz szégyenkezve néhány pénzérmét. Csendben az öreg tenyérbe csúsztatja. Pár másodpercig összeér a két kéz. A finom, fehér kacsó és az öreg, ráncos kéz. Az idő megáll, intervallumok csúsznak, megszűnnek idegennek lenni. Aztán a fiatalasszony lassan elveszi a kezét a néni kezéről. Finom, bátorító mozdulattal simít egyet a néni karján. Elindulnak.

A néni mereven nézi a tenyerében lapuló érméket. A világ, amelyet megmentett a pár forint, dübörögve omlik össze. Hát ide jutottam – gondolta. A csendben szitáló eső segítségére sietett, folyammá duzzasztotta az arcán legördülő könnycseppeket.

Vajon hány sorstára sír csendben otthon? Hány Erzsike nézi csendben a két kezét, amelyet kérgesre edzett a sokévi munka? Vajon eléggé figyelünk rájuk?

Megtekintések: 575

Tetszik

50 tagnak tetszett

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Májercsík Ida Április 13, 2012, 5:41pm: Nagyon lehangoló kis történet .Hol a két fiú ?Lehet ,valahol külföldön keresik a boldogulást .Akkor is gondolniok kellene Erzsike nénire ,hogy annyi dolgos év után ne kerüljön ilyen helyzetbe .Ők bizonyára sok mindent kaptak ettől a két dolgos kéztől !!!

Hozzászólt Kenesei Aurélia Április 13, 2012, 4:27pm: Jaj,ez nem történet és ez nem mese....ez a valóság.Ma Erzsike néni,holnap én,maholnap Te.Istenem!...add,hogy soha ne legyen ilyen a világon,add,hogy minden kezet fogjon valaki s ne eressze el soha.Add,hogy mindenkinek mindennapra jusson kenyér.Add,hogy higgyünk benned,hogy megsegítesz,adj erőt,hogy amit igaztalanul elszenvedünk tudjuk elviselni.Add,hogy minden napra jussaon egy Kata írás és hogy mindenki elolvassa! Add,hogy nézzünk és lássunk minden szégyenes,szomorúságos,kegyetlen dolgot!Kata...ma sok mindenkiből embert "írtál"...

Hozzászólt Margareta Vilhelem Április 13, 2012, 2:47pm: Nagyon szomoru kisnovella.,bar ez az elet,gratulalok az irasodhoz ,tisztelettel Babu

Hozzászólt Szita Júlia Április 13, 2012, 1:47pm: sajnos nem, és ez a legnagyobb baj

Hozzászólt Benedek Eva Április 13, 2012, 12:47pm: Ezt megkönnyeztem. Nagyon megható történet.

Hozzászólt Stenczer Enikő Április 13, 2012, 12:24pm: Itt a szobába nem esik az eső, így nem siet az én könnyeim takargatására... Nagyon megható, a -sajnos- valósnak tűnő történet. Milyen és mennyi lelki vívódáson mehet át egy ilyen emberi lélek, amig eljut odáig, hogy kitartsa a kezét...

Hozzászólt Farkas Márton-István Április 13, 2012, 12:07pm: Sajnos ez valóban igy van és egyre több az "Erzsike néni"

Hozzászólt Beke Ernő Április 13, 2012, 11:13am: Szomorú, nagyon szomorú történet, de sajnos, napjainkban nem ez az egyeset fordult elő. Igen, s a két fiu...?

Hozzászólt Kacsó Márton Április 13, 2012, 10:57am: Isten-Haza-Család - ezek ma a fő értékeink (bármit is sugalnak nekünk)! S hol a Család - a nagybetűs CSALÁD!

A Nénike vérei, akiket fölnevelt, az unokák, déduokák...?

Kedves szép írás. "Finom fehér kacsó" - én is Kacsó vagyok...

Kacsó Márton

Hozzászólt Cseke Judit Április 13, 2012, 10:52am: Tetszik. Köszönjük...., azaz elszomorít, hogy mennyire közömbösek tudunk lenni..., ébresztő, embereknek tekintjük magunkat, miért is???