Közvetlenül a brutális támadás előtti napokban tévés interjúra és baráti beszélgetésre kerestem fel a lakásán Sütő Andrást. Utunk 1990 január legelejétől minden hétvégén Erdélybe vitt, általában Korondig, s legtöbbször megálltunk Sütő Andrásnál. Ezúttal tévés stábot is hívtam, kiskunfélegyházi barátaimat. Beszélgettünk Andrással, majd bekapcsoltuk a mikrofont, kamerát.
András - másokkal ellentében - nem volt rajongóan optimista a magyar-román viszony illetően, már ami Erdélyt illeti. Keserű volt, egy kicsit csalódott is, és nem hitte, hogy itt van már a Kánaán. "Sokat kell még harcolnuk" - mondta, s mindketten együtt haragudtunk azokra, akik nagy meséket mondtak a román-magyar őszinte megegyezésről.
Azt azonban nem hittük, hogy három nap múlva majdnem az életébe kerül az élet. Itthon, Budapesten hallottam a hírt, hogy mit műveltek vele, másokkal, vele éppen ott, amiben oly jeles volt: az éleslátásában. Még szerencse, hogy az igazi látás belülről jön, ott él.
Hihetetlen volt, és akkor éreztem, hogy vége is az álomnak, melyet Ceausescu halála napján álmodtam. Nem volt nagy álom, csak annyi, hogy jó nekünk magyaroknak, szerte a világon. A fekete március óta tudom, hogy ez nincs így, hogy vannak és lesznek goromba gazemberek, hogy nekünk ne legyen jó, ne legyen béke, ne legyen egység.
EZÉRT nem tudok mást mondani, mint hogy: Szeresd a magyart, legaább te, magyar! Ez átsegít mindenen.
Gubcsi Lajos, szeretettel a fenti mondat alapján, 2010. március 8.