Helyszín: a HÁZ, ahol születtem, ahol 24 évig éltem (és álmaimban ma is látogatom…)
Idő: múltszázad utolsó előtti évtizedének utolsó éve, azaz 1989. július 6. , reggel 9 óra. Állunk a ház előtt. Látszatra álmos csütörtök reggel. A házak csukott ablakszemekkel szundikálnak. Benn anyám, akinek szigorúan meghagyom, ne nézzen, ne intsen utánunk. Ne tegye még nehezebbé. Két és fél éves nagylányunk csak néz ránk, mikor sírósan elhadarjuk neki, most egy kis időre búcsúzunk el, szép kis házat veszünk, oda visszük majd őket. Tízhónapos öccse békésen alszik. Lefényképezem mindkettőt a szívemmel, mert nem tudom, látom-e még őket valaha.
Megjön az autó, benne barátaink. Kevés a hely, ezért Imre a csomagtartóba szorul. Megyünk. Mostmár szabad sírni, a két lány vígasztal. A könnyeimen át úgy nézem a szülővárosomat, hogy tudom, ilyen szemmel, így már sosem látom többé. Tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy ami most történik, az visszafordíthatatlan irányba sodorja életünket.
Megérkezünk. A sofőr kirak minket az álmos kisváros szélén. Baktatunk az úton. Elől hórihorgas Jóska barátunk, másfél éves Kinga lányával a nyakában, mögötte Gyöngyi, a felesége, előttem Ildi, kinek férje már „odaát” van és a férjem zárja a sort. Egy tanyát keresünk a városon kívül, egy házzal, aminek palateteje van. Úgy mondták, ott lakik Florica néni, aki majd éjszaka átvisz minket a határon. Megyünk egy földúton, kétoldalt a földeken kopaszra nyírt rabok dolgoznak. Senki nem mondja ki, de látom mindenki arra gondol, lehet mi is ide kerülünk hamarosan.
Jó széles tengeritábla mögött, de megvan a tanya. A két fiú elmegy felderíteni a terepet, mi lehúzódunk az út szélére. Tűz a nap. Kinga alszik és idegtépő a várakozás. Megjönnek a fiúk, ez az a tanya, de nincs itthon senki. Biztos, ami biztos, menjünk oda. Palafedelű kis ház, melléképület, istálló, sehol egy teremtett lélek. Felmászunk az istálló padlására a szénába, pár kotlós rémületére. Telik az idő, már dél van, mire begördül egy lovas kocsi egy idős házaspárral a bakon. Most dől el, jó helyen vagyunk-e. Kiderül, hogy Florica néni az állomáson várt minket, valahogy elkerültük egymást. Mikor meglátja a gyermeket, elkomorul és közli, erről nem tudott. Nem vállalja. Egy érvünk van csak, a közvetítő ugyanannyit kapott érte, mint egy felnőttért. Erre már nem tud mit mondani.
Benn ülünk a ház piszkos kis konyhájában, bágyasztó a meleg, de kimenni nem lehet, olyan közel van a határ, hogy a toronyból könnyen észre lehet venni, ha idegen mászkál a környéken. Szóval benn ülünk, hajtjuk a legyeket, kismillió van belőlük. A lábunknál kiskacsák szedegetnek a földes padlóról. Van nekik mit… Florica néni a spórnál matat valamit, közben elmeséli merre kell menni. Nem kis meglepetésünkre kiderül, ő csak az utat mutatja meg, át nem kísér soha senkit. Bár nem így voltunk megegyezve, már nem tudtunk a helyzeten változtatni. Részletesen elmagyaráz mindent, tanácsot ad, mit tegyünk, ha elkapnak minket, szó se róla, praktikus tanácsai vannak. Lassan estébe hajlik ez a végtelen délután. Enyhül a meleg. Otthon ilyenkor illatoznak a legerősebben a petúniáim… Florica néni váratlanul a szobába terel minket, és a lelkünkre köti, ne mukkanjunk, mert itt vannak a határőrök. Ülünk a padlón, perceg a szú a bútorokban, halljuk a lépteket. Beszélgetnek. Florica néni pálinkával kínálja őket. De mi lesz, ha bejönnek? Időnk sincs pánikba esni, mert mire ezt végiggondoljuk, már halljuk távolodó hangjukat. Ez minden este így szokott lenni, nyugtat minket a néni, bejönnek egy pálinkára mielőtt őrségváltás volna.
Kinga baba kortyolgatja a teát, amibe anyukája az orvos által javasolt adag nyugtatót keverte. Egy darabig szépen jön-megy, játszik. Aztán hirtelen dülöngélni kezd. Az anyja szorongva figyeli. Lefektetjük, már alszik is. Időnként lessük, hogy lélegzik-e. Besötétedik. Gyönyörű, tiszta az ég, tüzelnek a csillagok. Szólnak a tücskök, békák ungatnak. A távolban cséplőgép búg. Tíz óra elmúlt. Lelki szemeimmel látom, hogy anyámék kinn ülnek a teraszon és ránk gondolnak. Lassan indulni kellene. Az alvó Kingát beemeljük az apjára kötött "kenguruba" .Ahogy kilépünk az ajtón, Kinga felriad és ordítani kezd. Nem is csodálkozunk, szegénynek már rég aludnia kellene. Az anyja lassan elringatja, mi türelmetlenül topogunk. Az idegeim pattanásig feszülnek, legszívesebben rögtön elindulnék Imrével kettesben. Persze nem lehet. Végre minden újra csendes. Jóska kilép az ajtón "édes terhével". Indulunk. Florica néni Isten áldását kéri ránk. Úgy érzem, ránk fér.
A sötétet lassan megszokja a szemünk, a csillagok is világítanak valamicskét. Libasorban lépkedünk egy csatorna partján, majd az utasítás szerint átvágunk egy szántóföldön. Akkora száraz göröngyökön taposunk, amekkorákat még sosem láttam. Imre áll a csapat élére, én maradok a sor végén. Előttünk a láthatáron nyugati irányban fénylik az ég alja, mint napkeltekor. Az ott már Magyarország, de még olyan távolinak tűnik... Mögöttünk sötétség, az a szülőföldünk, édes szülőföldünk, a gyökereink, az életünk.
Jól jövünk, mert elértünk újra a keskeny kis csatora partjára, és ezen most átkelünk. Nem is hideg, de nem gondoltam volna, hogy combon felül ér. Kimászunk a szemközti parton, mindenkinek lelkesen cuppog a cipője. Folytogat a röhögés, de csak addig, míg fel nem kapaszkodunk a vasúti töltésen. Csörögnek a kövek a lábunk alatt, bármilyen óvatosan lépkedünk. Ereszkedünk le túlnan, mikor előttem Ildi belerúg egy üres konzervdobozba. A csendes nyári éjszakában olyat szól, mint egy ágyú. Nem lehet messze a laktanya, mert az összes kutya égtelen ugatásba kezd. Mostmár rohanunk, át az országúton, be egy tengeritáblába. Jó sűrű, el lehet bújni benne. Itt már óvatosan haladunk, mert Florica nénitől tudjuk, hogy három sávba vetették, az első kettő merőleges a határra, a harmadik (milyen cselesek!) azzal párhuzamos, mert ha járkál benne valaki, zörög, és már messziről lehet hallani. Osonunk, mint a kisegerek. Az éles levelek összekaszabolják a kezem és az arcom. Minden felől csak susogás hallatszik. Az első sávon túlvagyunk, a második felénél járhatunk, mikor Imre hátraint, ere mind lekuporodunk. Jóskát két oldalról tartjuk, hogy el ne essen a gyerekkel. Valahol elől katonák járőröznek, zseblámpájuk fénye ide-oda hintázik. Lapulunk némán. Én magamban fohászkodom, csak kutya ne legyen velük. Hosszú percek után feltápászkodunk, és már indulnánk, mikor Kinga váratlanul felsír. Az apja próbálja csitítani, befogja a száját, de ettől csak megijed szegény. Ölelik, ringatják, de nem ér semmi. Halálra rémült.
Forog velem a világ. Apátiát érzek. Ennyi volt. De legalább megpróbáltuk...
A távolban rákezdik a kutyák, kiabálás hallatszik. Aztán furcsa pukkanás, és a fények az égen nappali világosságba borítják a tájat. Fellőtték a rakétákat. Mindenkinek sápadt és hitetlenkedő az arca. Aztán, mintha áramütés érne, megindulok. Ilyenkor nincs idő a szavakra. Ahányan vagyunk, szerteszét szaladunk. De hol van Imre? Ildi itt rohan mögöttem. Valaki a nevemet suttogja. Végre megtaláltunk egymást. Hárman bukdácsolunk tovább. Egy darabig halljuk még a gyereksírást, de lövéseket szerencsére nem. Talán visszafordultak, vagy elbújtak. Másra nem merünk gondolni. Ritkul a sor, már látszik a vége. Itt ér minket a nagy meglepetés: satnya, silótengeri vetés, ebben nem lehet elbújni. Gyorsan döntünk, nem futunk tovább, inkább hasra vágjuk magunkat. Mint a macskák, kúszunk-mászunk. Anyu kesztyűje van a kezemen. Csend van, csak a békák dala hallatszik kitartóan. Föl sem nézünk, csak az irányt próbáljuk tartani. Egyszer Imre megbök, s jobbra mutat. A határőrtorony tövében kötöttünk ki. Szerencsére sötét. Eliszkolunk mellette. Előttünk a puha szántás, a "senki földje". A drótkerítést már szerencsére elbontották. Itt már rohanunk. Átfutunk egy elképzelhetetlenül illatos és harmatos mezőn, és szó szerint beesünk egy irdatlan magasra nőtt tengeri vetésbe. Nem merünk megállni, mert nem tudjuk még biztosan hol vagyunk. A tengeriből átkeveredünk egy búzatáblába. Olyan sűrű, hogy elvágódom benne. Messze mögöttünk kutyaugatás. Két oldalról fogják a kezem, úgy futunk tovább. A szívem már majd' kiugrik a torkomon, mikor kiérünk egy földútra. Egy bácsi kerekezik el mellettünk.
- Ne féljenek, - mondja- ez már Magyarország!
Mögöttünk ekkor kelt fel a nap.