Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Mikor nyugaton kel a nap


Helyszín: a házunk, ahol születtem, ahol 24 évig éltem (és álmaimban ma is látogatom…)
Idő: múltszázad utolsó előtti évtizedének utolsó éve, azaz 1989. június 6 , reggel 9 óra. Állunk a ház előtt. Látszatra álmos csütörtök reggel. A házak csukott ablakszemekkel szundikálnak. Benn anyám, akinek szigorúan meghagyom, ne nézzen, ne intsen utánunk. Én sem teszem. Ne tegye még nehezebbé. Két és fél éves nagylányunk csak néz ránk, mikor sírósan elhadarjuk neki, most egy kis időre búcsúzunk csak el, szép kis házat veszünk, oda visszük majd őket. Tízhónapos öccse békésen alszik. Látom-e még őket valaha?
Megjön az autó, benne barátaink. Kevés a hely, ezért I. a csomagtartóba szorul. Megyünk. Most már szabad sírni, a két barátnőm vígasztal. A könnyeimen át úgy nézem a szülővárosomat, hogy tudom, így már sosem látom többé. Tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy ami most történik, az visszafordíthatatlan irányba sodorja életünket.
Megérkezünk. A sofőr kirak minket az álmos kisváros szélén. Baktatunk az úton. Elől hórihorgas Jóska barátunk, másfél éves Kinga lányával a nyakában, mögötte Gyöngyi, a felesége, előttem Ildi, kinek férje már „odaát” van és a férjem zárja a sort. Egy tanyát keresünk a városon kívül, egy házat, aminek palateteje van. Úgy mondták, ott lakik Florica néni, aki majd éjszaka átvisz minket a határon. Megyünk egy földúton, kétoldalt a földeken kopaszra nyírt rabok dolgoznak. Senki nem mondja ki, de látom, mindenki arra gondol, lehet mi is ide kerülünk hamarosan.
Jó széles tengeritábla mögött, de megvan a tanya. A két fiú elmegy felderíteni a terepet, mi lehúzódunk az út szélére. Tűz a nap. Kinga alszik és idegtépő a várakozás. Megjönnek a fiúk, ez az a tanya, de nincs itthon senki. Biztos, ami biztos, menjünk oda. Palafedelű kis ház, melléképület, istálló, sehol egy teremtett lélek. Felmászunk az istálló padlására a szénába, pár kotlós rémületére. Telik az idő, már dél van, mire begördül egy lovas kocsi egy idős házaspárral a bakon. Most dől el, jó helyen vagyunk-e. Kiderül, hogy Florica néni az állomáson várt minket, valahogy elkerültük egymást. Mikor meglátja a gyermeket, elkomorul és közli, erről nem tudott. Nem vállalja. Egy érvünk van csak, a közvetítő ugyanannyit kapott érte, mint egy felnőttért. Erre már nem tud mit mondani.
Benn ülünk a ház piszkos kis konyhájában, bágyasztó a meleg, de kimenni nem lehet, olyan közel van a határ, hogy a toronyból könnyen észre lehet venni, ha idegen mászkál a környéken. Szóval benn ülünk, hajtjuk a legyeket, kismillió van belőlük. A lábunknál kiskacsák szedegetnek a földes padlóról. Van nekik mit. Florica néni a spórnál matat valamit, közben elmeséli, merre kell menni. Nem kis meglepetésünkre kiderül, ő csak az utat mutatja meg, át nem kísér soha senkit. Bár nem így voltunk megegyezve, már nem tudtunk a helyzeten változtatni. Részletesen elmagyaráz mindent, tanácsot ad, mit tegyünk, ha elkapnak minket, szó se róla, praktikus tanácsai vannak. Lassan estébe hajlik ez a végtelen délután. Enyhül a meleg. Otthon ilyenkor illatoznak a legerősebben a petúniáim. Florica néni váratlanul a szobába terel minket, és a lelkünkre köti, ne mukkanjunk, mert itt vannak a határőrök. Ülünk a padlón, perceg a szú a bútorokban, halljuk a lépteket. Beszélgetnek. Florica néni pálinkával kínálja őket. De mi lesz, ha bejönnek? Időnk sincs pánikba esni, mert mire ezt végiggondoljuk, már halljuk távolodó hangjukat. Ez minden este így szokott lenni, nyugtat minket a néni, bejönnek egy pálinkára mielőtt őrségváltás volna.
Kinga baba kortyolgatja a teát, amibe anyukája az orvos által javasolt adag nyugtatót keverte. Egy darabig szépen jön-megy, játszik. Aztán hirtelen dülöngélni kezd. Az anyja szorongva figyeli. Lefektetjük, már alszik is. Időnként lessük, hogy lélegzik-e. Besötétedik. Gyönyörű, tiszta az ég, tüzelnek a csillagok. Szólnak a tücskök, békák ungatnak. A távolban cséplőgép búg. Tíz óra elmúlt. Lelki szemeimmel látom, hogy anyámék kinn ülnek a teraszon és ránk gondolnak. Lassan indulni kellene. Az alvó Kingát beemeljük az apjára kötött "kenguruba". Ahogy kilépünk az ajtón, Kinga felriad és ordítani kezd. Nem is csodálkozunk, szegénynek már rég aludnia kellene. A saját ágyában. Az anyja lassan elringatja, mi türelmetlenül topogunk. Az idegeim pattanásig feszülnek, legszívesebben rögtön elindulnék I.-vel kettesben. Persze nem lehet. Végre minden újra csendes. Jóska kilép az ajtón édes terhével. Indulunk. Florica néni Isten áldását kéri ránk. Úgy érzem, ránk fér.
A sötétet lassan megszokja a szemünk, a csillagok is világítanak valamicskét. Libasorban lépkedünk egy csatorna partján, majd az utasítás szerint átvágunk egy szántóföldön. Akkora száraz göröngyökön taposunk, amekkorákat még sosem láttam. I. áll a csapat élére, én maradok a sor végén. Előttünk a láthatáron nyugati irányban fénylik az ég alja, mint napkeltekor. Az ott már Magyarország, de még olyan távolinak tűnik. Mögöttünk sötétség, az a szülőföldünk, a gyökereink, az életünk.
Jól jövünk, mert elértünk újra a keskeny kis csatorna partjára, és ezen most átkelünk. Nem is hideg, de nem gondoltam volna, hogy combon felül ér. Kimászunk a szemközti parton, mindenkinek lelkesen cuppog a cipője. Fojtogat a röhögés, de csak addig, míg fel nem kapaszkodunk a vasúti töltésen. Csörögnek a kövek a lábunk alatt, bármilyen óvatosan lépkedünk. Ereszkedünk le túlnan, mikor előttem Ildi belerúg egy üres konzervdobozba. A csendes nyári éjszakában olyat szól, mint egy ágyú. Nem lehet messze a laktanya, mert az összes kutya éktelen ugatásba kezd. Most már rohanunk, át az országúton, be egy tengeritáblába. Jó sűrű, el lehet bújni benne. Itt már óvatosan haladunk, mert Florica nénitől tudjuk, hogy három sávba vetették, az első kettő merőleges a határra, a harmadik (milyen eszesek!) azzal párhuzamos, mert ha járkál benne valaki, zörög, és már messziről lehet hallani. Osonunk, mint a kisegerek. Az éles levelek összekaszabolják a kezem és az arcom. Minden felől csak susogás hallatszik. Az első sávon túl vagyunk, a második felénél járhatunk, mikor I. hátraint, erre mind lekuporodunk. Jóskát két oldalról tartjuk, hogy el ne essen a gyerekkel. Valahol elől katonák járőröznek, zseblámpájuk fénye ide-oda hintázik. Lapulunk némán. Én magamban fohászkodom, csak kutya ne legyen velük. Hosszú percek után feltápászkodunk, és már indulnánk, mikor Kinga váratlanul felsír. Az apja próbálja csitítani, befogja a száját, de ettől csak megijed szegény. Ölelik, ringatják, de nem ér semmi. Halálra rémült.
Forog velem a világ. Apátiát érzek. Ennyi volt. De legalább megpróbáltuk.
A távolban rákezdik a kutyák, kiabálás hallatszik. Aztán furcsa pukkanás, és a fények az égen nappali világosságba borítják a tájat. Fellőtték a rakétákat. Mindenkinek sápadt és hitetlenkedő az arca. Aztán, mintha áramütés érne, megindulok. Ilyenkor nincs idő a szavakra. Ahányan vagyunk, szerteszét szaladunk. De hol van I.? Ildi itt rohan mögöttem. Valaki a nevemet suttogja. Végre megtaláltunk egymást. Hárman bukdácsolunk tovább. Egy darabig halljuk még a gyereksírást, de lövéseket szerencsére nem. Talán visszafordultak, vagy elbújtak. Talán. Másra nem merünk gondolni. Ritkul a sor, már látszik a vége. Itt ér minket a nagy meglepetés: satnya, silótengeri vetés, ebben nem lehet elbújni. Gyorsan döntünk, nem futunk tovább, inkább hasra vágjuk magunkat. Mint a macskák, kúszunk-mászunk. Anyu kesztyűje van a kezemen. Csend van, csak a békák dala hallatszik kitartóan. Föl sem nézünk, csak az irányt próbáljuk tartani. Egyszer I. megbök, s jobbra mutat. A határőrtorony tövében kötöttünk ki. Szerencsére sötét. Eliszkolunk mellette. Előttünk a puha szántás, a "senki földje". A drótkerítést már szerencsére elbontották. Itt már rohanunk. Átfutunk egy szemérmetlenül illatos és harmatos mezőn, és szó szerint beesünk egy magasra nőtt tengeri vetésbe. Nem merünk megállni, mert nem tudjuk még biztosan hol vagyunk. A tengeriből átkeveredünk egy búzatáblába. Olyan sűrű, hogy elvágódom benne. Messze mögöttünk kutyaugatás. Két oldalról fogják a kezem, úgy futunk tovább. A szívem már majd' kiugrik a torkomon, mikor kiérünk egy földútra. Egy bácsi kerekezik el mellettünk.
- Ne féljenek - mondja,- ez már Magyarország!
Mögöttünk ekkor kelt fel a nap.

Megtekintések: 151

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Császár Árpád December 4, 2011, 4:53pm

Hű de felkavart ezen mentünk keresztül mi is (annak idején) annyi különbséggel, hogy nekünk nem sikerült és ami azután következet -Hát, jobb nem gondolni rá, határőrség brutális agyonverés megalázás börtön...stb...stb.. de túl éltük és ma már "csak egy emlék" az életünkből.

Hozzászólt Telchne Dancs Rozsa Február 25, 2011, 4:05pm
Sajnos, az iras nem ment at, csak felig, igy blog-kent ismet betettem.
Hozzászólt Telchne Dancs Rozsa Február 25, 2011, 3:53pm

Nagy atelessel, hitelesen megirt tortenet, egy a sokezernyi kalandbol - nem azt irja meg Kati, hogy miert, hiszen azt mindannyian tudjuk. Da ahogy - es az remek.

A Vaddisznok tortek a torokbuzat c. konyvemben aez elhatarozas pillanatat, a miert?-et igy irtam meg (csatolom alabb). A megszerzett szabadsaggal pedig mindenki ugy safarkodik, ahogy szive diktalja. Mert senki nem irhatja elo azt senkinek, hogy mennyi energiat, idot, stb. fektessen bele abba a munkaba, hogy megtartsa gyermekeit, unokait annak a nemzetnek, amelytol kilometerekben, merfoldekben messzire vetodott.

 

Kötődések

 

Gyermek számára nincs különbség a szülőföld és a haza között, mert mindkettő otthont jelent, ha otthont nyújt neki.

Ha a dombok aljában viruló hóvirág fehér mosolya felmelegíti arcomat, akkor a domb tájéka az otthonom. Ha a sétatéri orgonafák rám bólintanak ismerős cinkosan, akkor tudom, hogy szerelmes álmaimra igennel felelnek, mert meglesték az alkonyatban kedvesem simogatását. Orgonaillatos városok így lesznek otthonommá.

Ha titokzatos balladák nyomában kutatva feljajdul a lelkem, máris otthonom a táj, amelynek mélységeibe Kőmíves Kelemenné asszony sikolya fulladt bele, Kádár Kata szerelmes bánata, Budai Ilona bünhődése.

Igen, gyermekkorban otthon a szülőföld, természetesen és eredendően az.

Serdülve, hazának nevezzük. Magunkba fogadjuk futó záporok után megifjodó fenyőinek sötétzöld titkokat susogó fuvallatát, a perzselő nyárelők kaszás, szénaboglyás buja gazdagságát, rejtelmesen kedves ajándékait az őszi beérésnek és a csipkerózsikás álomba zsibbadt téli estéinek, amelyekkel minket behálóz.

Mint anyánk terített asztalán a mindennapi frissen szelt kenyeret, úgy fogadjuk el mindenét. De amiképpen a serdülő fellázad az anyai tökéletesség ellen, mert ezernyi másságot vesz észre a mindenét áttestáló, de magát meg nem váltható szülőben, ugyanúgy megváltoznak a hazával szembeni elvá

Hozzászólt Miklos Stefan (István) Szeptember 24, 2010, 11:12pm
Kedves Katika igazad van ne bántsuk egymást,mert annak idején gondolom nagyon sokan elmentek volna,ha lett volna lehetöség .Itt külföldön büszkén emelt fövel tartom magam magyarnak,mert itt is a földön járok ,és a föld az embereké,az is marad akárhogy összetörik,sajnos a mai világban az az otthon ahol megélsz emberi modra a munkád után.A hazára csak emlékezünk,és látogatjuk még ha utlvél kell akkor is!!!!Maradok tisztellettel István.
Hozzászólt Szilágyi Perjési Katalin Szeptember 24, 2010, 10:07pm
Bárki bárhogy döntött viselje méltósággal. A mélységesen szomorú az, hogy megszenvedünk a magyarságunkért itt is, ott is. Ne bántsuk egymást. Tartsuk tiszteletben egymás érzelmeit.
Barátsággal, Szilágyi P. Kati
Hozzászólt Miklos Stefan (István) Szeptember 24, 2010, 9:42pm
Kedves Olga igazán nagyszerü hazafi lett volna sok emberböl ,de az elmenés épp olyan rizikó mint az otthon maradás nézöpont kérdése az egész.Az aranykorszakban is töbször voltam külföldön és mindig haza jöttem,és mindig megbántam,mert mindig valami pofoncsapás ért, amig egyszer azt mondtam na most elég,ha mégegyszer alkalmam lesz,akkor itt hagyok mindent,ugy is történt 1988-ban.Nem sirok, nem panaszkodom,de a németektöl,még nem hallottam,hogy boszgor hazátlan stb. Az elmenésnek két éle van,az hogy beilleszkednem kell egy másik nemzet szokásaiba,meg az unokáim sajnos csak töllünk halnak magyar szót,és még egy nyelvet kell beszélni,az nem rossz.De a lényeg az,hogy mindenki azt tesz a sorsával amit jónak lát.A mártirok már kihaltak!!!!!!!!!
Hozzászólt TŐKÉS BÉLA Szeptember 24, 2010, 6:54pm
Örvendek, hogy a látószöget bővíthettem, bár nem mindenkinek tetszik. Leginkább Olga állásfoglalásával értek egyet. Különben az előző levelem szövegén jottányit sem változtatok, beleértve az ironikusnak szánt passzust is. Az irónia nem kétélű, hanem nagyon sok. Mindenki megtalálja benne azt, ami rá vonatkozik. Kérem azokat, akik csak stilisztikai gyakorlatokat végeznek ezen az oldalon, hogy - ha idejük és izlésük engedi - olvasasák el még egyszer a soraimat. A lényeg a második és az utolsó mondat.Van aki, igazán jó szándékkal, Tamásit idézi. Helyes. Én Tamásit személyesen ismertem: Nála a "valahoil otthon legyünk benne" nem azt jelenti, hogy bárhol.
Hozzászólt Máthé Klára Kamilla Szeptember 24, 2010, 9:13am
Kedves Zoltán! Egyet értek Veled.Bátorítást, kedvességet, szeretetet sugározzunk egymás felé, hisz oly gazdag a magyar nyelv, hogy véleményünket, érzéseinket árnyaltabban is megfogalmazhatjuk anélkül,hogy bárkit is megbántanánk. Híres elődeink is vándorbotot fogtak és elmentek világot látni... ( akkoriban azt mondták) tanultak, dolgoztak és nem tértek haza.( különböző okokból) Most büszkék vagyunk rájuk.
Hozzászólt dobriczaolga Szeptember 24, 2010, 7:44am
kedves bela en most is fenttartom ,hogy addig amig az anyaorszagban romanak neveznek a kedves "testvereink" es ezt tapasztalatbol mondtam itthon kellett volna maradni mert ha tobben vagyunk nagyobbak az eselyeink,es valamikor majd megerjuk hogy Erdely kulon orszag lesz ,es en akkor utlevellel engednem haza azokat akik elmentek egy jobb jovoert.Nagyon nehez nekunk de megis itthon vagyunk es nefelejtse el hogy a magyar allampolgarsagot is nincs amiert vissza adni mert nem egy papir teszi az embert azza hogy milyen nemzetisegunek szuletett,nekem most is ott log a fenykep aposom katonai eveirol ahol lobog a zaszlo es irja hogy mindent a magyar hazamart es o soha nem volt elmenve Erdelybol ugy hogy nemigaza tetszik ez a sajnalosdi Tisztelettel Dobricza Olga
Hozzászólt Szilágyi Perjési Katalin Szeptember 23, 2010, 3:36pm
Tisztelt Tőkés úr! Azt gondolom, mindnyájan megharcoltuk azt a bizonyos harcot, ki itt, ki ott.
Adjon a jó isten erőt és egészséget a továbbiakhoz!
Üdvözlettel, Szilágyi P. Katalin

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek