Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
Mikor nyugaton kel a nap
Mikor nyugaton kel a nap
Helyszín: a házunk, ahol születtem, ahol 24 évig éltem (és álmaimban ma is látogatom…)
Idő: múltszázad utolsó előtti évtizedének utolsó éve, azaz 1989. június 6 , reggel 9 óra. Állunk a ház előtt. Látszatra álmos csütörtök reggel. A házak csukott ablakszemekkel szundikálnak. Benn anyám, akinek szigorúan meghagyom, ne nézzen, ne intsen utánunk. Én sem teszem. Ne tegye még nehezebbé. Két és fél éves nagylányunk csak néz ránk, mikor sírósan elhadarjuk neki, most egy kis időre búcsúzunk csak el, szép kis házat veszünk, oda visszük majd őket. Tízhónapos öccse békésen alszik. Látom-e még őket valaha?
Megjön az autó, benne barátaink. Kevés a hely, ezért I. a csomagtartóba szorul. Megyünk. Most már szabad sírni, a két barátnőm vígasztal. A könnyeimen át úgy nézem a szülővárosomat, hogy tudom, így már sosem látom többé. Tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy ami most történik, az visszafordíthatatlan irányba sodorja életünket.
Megérkezünk. A sofőr kirak minket az álmos kisváros szélén. Baktatunk az úton. Elől hórihorgas Jóska barátunk, másfél éves Kinga lányával a nyakában, mögötte Gyöngyi, a felesége, előttem Ildi, kinek férje már „odaát” van és a férjem zárja a sort. Egy tanyát keresünk a városon kívül, egy házat, aminek palateteje van. Úgy mondták, ott lakik Florica néni, aki majd éjszaka átvisz minket a határon. Megyünk egy földúton, kétoldalt a földeken kopaszra nyírt rabok dolgoznak. Senki nem mondja ki, de látom, mindenki arra gondol, lehet mi is ide kerülünk hamarosan.
Jó széles tengeritábla mögött, de megvan a tanya. A két fiú elmegy felderíteni a terepet, mi lehúzódunk az út szélére. Tűz a nap. Kinga alszik és idegtépő a várakozás. Megjönnek a fiúk, ez az a tanya, de nincs itthon senki. Biztos, ami biztos, menjünk oda. Palafedelű kis ház, melléképület, istálló, sehol egy teremtett lélek. Felmászunk az istálló padlására a szénába, pár kotlós rémületére. Telik az idő, már dél van, mire begördül egy lovas kocsi egy idős házaspárral a bakon. Most dől el, jó helyen vagyunk-e. Kiderül, hogy Florica néni az állomáson várt minket, valahogy elkerültük egymást. Mikor meglátja a gyermeket, elkomorul és közli, erről nem tudott. Nem vállalja. Egy érvünk van csak, a közvetítő ugyanannyit kapott érte, mint egy felnőttért. Erre már nem tud mit mondani.
Benn ülünk a ház piszkos kis konyhájában, bágyasztó a meleg, de kimenni nem lehet, olyan közel van a határ, hogy a toronyból könnyen észre lehet venni, ha idegen mászkál a környéken. Szóval benn ülünk, hajtjuk a legyeket, kismillió van belőlük. A lábunknál kiskacsák szedegetnek a földes padlóról. Van nekik mit. Florica néni a spórnál matat valamit, közben elmeséli, merre kell menni. Nem kis meglepetésünkre kiderül, ő csak az utat mutatja meg, át nem kísér soha senkit. Bár nem így voltunk megegyezve, már nem tudtunk a helyzeten változtatni. Részletesen elmagyaráz mindent, tanácsot ad, mit tegyünk, ha elkapnak minket, szó se róla, praktikus tanácsai vannak. Lassan estébe hajlik ez a végtelen délután. Enyhül a meleg. Otthon ilyenkor illatoznak a legerősebben a petúniáim. Florica néni váratlanul a szobába terel minket, és a lelkünkre köti, ne mukkanjunk, mert itt vannak a határőrök. Ülünk a padlón, perceg a szú a bútorokban, halljuk a lépteket. Beszélgetnek. Florica néni pálinkával kínálja őket. De mi lesz, ha bejönnek? Időnk sincs pánikba esni, mert mire ezt végiggondoljuk, már halljuk távolodó hangjukat. Ez minden este így szokott lenni, nyugtat minket a néni, bejönnek egy pálinkára mielőtt őrségváltás volna.
Kinga baba kortyolgatja a teát, amibe anyukája az orvos által javasolt adag nyugtatót keverte. Egy darabig szépen jön-megy, játszik. Aztán hirtelen dülöngélni kezd. Az anyja szorongva figyeli. Lefektetjük, már alszik is. Időnként lessük, hogy lélegzik-e. Besötétedik. Gyönyörű, tiszta az ég, tüzelnek a csillagok. Szólnak a tücskök, békák ungatnak. A távolban cséplőgép búg. Tíz óra elmúlt. Lelki szemeimmel látom, hogy anyámék kinn ülnek a teraszon és ránk gondolnak. Lassan indulni kellene. Az alvó Kingát beemeljük az apjára kötött "kenguruba". Ahogy kilépünk az ajtón, Kinga felriad és ordítani kezd. Nem is csodálkozunk, szegénynek már rég aludnia kellene. A saját ágyában. Az anyja lassan elringatja, mi türelmetlenül topogunk. Az idegeim pattanásig feszülnek, legszívesebben rögtön elindulnék I.-vel kettesben. Persze nem lehet. Végre minden újra csendes. Jóska kilép az ajtón édes terhével. Indulunk. Florica néni Isten áldását kéri ránk. Úgy érzem, ránk fér.
A sötétet lassan megszokja a szemünk, a csillagok is világítanak valamicskét. Libasorban lépkedünk egy csatorna partján, majd az utasítás szerint átvágunk egy szántóföldön. Akkora száraz göröngyökön taposunk, amekkorákat még sosem láttam. I. áll a csapat élére, én maradok a sor végén. Előttünk a láthatáron nyugati irányban fénylik az ég alja, mint napkeltekor. Az ott már Magyarország, de még olyan távolinak tűnik. Mögöttünk sötétség, az a szülőföldünk, a gyökereink, az életünk.
Jól jövünk, mert elértünk újra a keskeny kis csatorna partjára, és ezen most átkelünk. Nem is hideg, de nem gondoltam volna, hogy combon felül ér. Kimászunk a szemközti parton, mindenkinek lelkesen cuppog a cipője. Fojtogat a röhögés, de csak addig, míg fel nem kapaszkodunk a vasúti töltésen. Csörögnek a kövek a lábunk alatt, bármilyen óvatosan lépkedünk. Ereszkedünk le túlnan, mikor előttem Ildi belerúg egy üres konzervdobozba. A csendes nyári éjszakában olyat szól, mint egy ágyú. Nem lehet messze a laktanya, mert az összes kutya éktelen ugatásba kezd. Most már rohanunk, át az országúton, be egy tengeritáblába. Jó sűrű, el lehet bújni benne. Itt már óvatosan haladunk, mert Florica nénitől tudjuk, hogy három sávba vetették, az első kettő merőleges a határra, a harmadik (milyen eszesek!) azzal párhuzamos, mert ha járkál benne valaki, zörög, és már messziről lehet hallani. Osonunk, mint a kisegerek. Az éles levelek összekaszabolják a kezem és az arcom. Minden felől csak susogás hallatszik. Az első sávon túl vagyunk, a második felénél járhatunk, mikor I. hátraint, erre mind lekuporodunk. Jóskát két oldalról tartjuk, hogy el ne essen a gyerekkel. Valahol elől katonák járőröznek, zseblámpájuk fénye ide-oda hintázik. Lapulunk némán. Én magamban fohászkodom, csak kutya ne legyen velük. Hosszú percek után feltápászkodunk, és már indulnánk, mikor Kinga váratlanul felsír. Az apja próbálja csitítani, befogja a száját, de ettől csak megijed szegény. Ölelik, ringatják, de nem ér semmi. Halálra rémült.
Forog velem a világ. Apátiát érzek. Ennyi volt. De legalább megpróbáltuk.
A távolban rákezdik a kutyák, kiabálás hallatszik. Aztán furcsa pukkanás, és a fények az égen nappali világosságba borítják a tájat. Fellőtték a rakétákat. Mindenkinek sápadt és hitetlenkedő az arca. Aztán, mintha áramütés érne, megindulok. Ilyenkor nincs idő a szavakra. Ahányan vagyunk, szerteszét szaladunk. De hol van I.? Ildi itt rohan mögöttem. Valaki a nevemet suttogja. Végre megtaláltunk egymást. Hárman bukdácsolunk tovább. Egy darabig halljuk még a gyereksírást, de lövéseket szerencsére nem. Talán visszafordultak, vagy elbújtak. Talán. Másra nem merünk gondolni. Ritkul a sor, már látszik a vége. Itt ér minket a nagy meglepetés: satnya, silótengeri vetés, ebben nem lehet elbújni. Gyorsan döntünk, nem futunk tovább, inkább hasra vágjuk magunkat. Mint a macskák, kúszunk-mászunk. Anyu kesztyűje van a kezemen. Csend van, csak a békák dala hallatszik kitartóan. Föl sem nézünk, csak az irányt próbáljuk tartani. Egyszer I. megbök, s jobbra mutat. A határőrtorony tövében kötöttünk ki. Szerencsére sötét. Eliszkolunk mellette. Előttünk a puha szántás, a "senki földje". A drótkerítést már szerencsére elbontották. Itt már rohanunk. Átfutunk egy szemérmetlenül illatos és harmatos mezőn, és szó szerint beesünk egy magasra nőtt tengeri vetésbe. Nem merünk megállni, mert nem tudjuk még biztosan hol vagyunk. A tengeriből átkeveredünk egy búzatáblába. Olyan sűrű, hogy elvágódom benne. Messze mögöttünk kutyaugatás. Két oldalról fogják a kezem, úgy futunk tovább. A szívem már majd' kiugrik a torkomon, mikor kiérünk egy földútra. Egy bácsi kerekezik el mellettünk.
- Ne féljenek - mondja,- ez már Magyarország!
Mögöttünk ekkor kelt fel a nap.
Helyszín: a házunk, ahol születtem, ahol 24 évig éltem (és álmaimban ma is látogatom…)
Idő: múltszázad utolsó előtti évtizedének utolsó éve, azaz 1989. június 6 , reggel 9 óra. Állunk a ház előtt. Látszatra álmos csütörtök reggel. A házak csukott ablakszemekkel szundikálnak. Benn anyám, akinek szigorúan meghagyom, ne nézzen, ne intsen utánunk. Én sem teszem. Ne tegye még nehezebbé. Két és fél éves nagylányunk csak néz ránk, mikor sírósan elhadarjuk neki, most egy kis időre búcsúzunk csak el, szép kis házat veszünk, oda visszük majd őket. Tízhónapos öccse békésen alszik. Látom-e még őket valaha?
Megjön az autó, benne barátaink. Kevés a hely, ezért I. a csomagtartóba szorul. Megyünk. Most már szabad sírni, a két barátnőm vígasztal. A könnyeimen át úgy nézem a szülővárosomat, hogy tudom, így már sosem látom többé. Tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy ami most történik, az visszafordíthatatlan irányba sodorja életünket.
Megérkezünk. A sofőr kirak minket az álmos kisváros szélén. Baktatunk az úton. Elől hórihorgas Jóska barátunk, másfél éves Kinga lányával a nyakában, mögötte Gyöngyi, a felesége, előttem Ildi, kinek férje már „odaát” van és a férjem zárja a sort. Egy tanyát keresünk a városon kívül, egy házat, aminek palateteje van. Úgy mondták, ott lakik Florica néni, aki majd éjszaka átvisz minket a határon. Megyünk egy földúton, kétoldalt a földeken kopaszra nyírt rabok dolgoznak. Senki nem mondja ki, de látom, mindenki arra gondol, lehet mi is ide kerülünk hamarosan.
Jó széles tengeritábla mögött, de megvan a tanya. A két fiú elmegy felderíteni a terepet, mi lehúzódunk az út szélére. Tűz a nap. Kinga alszik és idegtépő a várakozás. Megjönnek a fiúk, ez az a tanya, de nincs itthon senki. Biztos, ami biztos, menjünk oda. Palafedelű kis ház, melléképület, istálló, sehol egy teremtett lélek. Felmászunk az istálló padlására a szénába, pár kotlós rémületére. Telik az idő, már dél van, mire begördül egy lovas kocsi egy idős házaspárral a bakon. Most dől el, jó helyen vagyunk-e. Kiderül, hogy Florica néni az állomáson várt minket, valahogy elkerültük egymást. Mikor meglátja a gyermeket, elkomorul és közli, erről nem tudott. Nem vállalja. Egy érvünk van csak, a közvetítő ugyanannyit kapott érte, mint egy felnőttért. Erre már nem tud mit mondani.
Benn ülünk a ház piszkos kis konyhájában, bágyasztó a meleg, de kimenni nem lehet, olyan közel van a határ, hogy a toronyból könnyen észre lehet venni, ha idegen mászkál a környéken. Szóval benn ülünk, hajtjuk a legyeket, kismillió van belőlük. A lábunknál kiskacsák szedegetnek a földes padlóról. Van nekik mit. Florica néni a spórnál matat valamit, közben elmeséli, merre kell menni. Nem kis meglepetésünkre kiderül, ő csak az utat mutatja meg, át nem kísér soha senkit. Bár nem így voltunk megegyezve, már nem tudtunk a helyzeten változtatni. Részletesen elmagyaráz mindent, tanácsot ad, mit tegyünk, ha elkapnak minket, szó se róla, praktikus tanácsai vannak. Lassan estébe hajlik ez a végtelen délután. Enyhül a meleg. Otthon ilyenkor illatoznak a legerősebben a petúniáim. Florica néni váratlanul a szobába terel minket, és a lelkünkre köti, ne mukkanjunk, mert itt vannak a határőrök. Ülünk a padlón, perceg a szú a bútorokban, halljuk a lépteket. Beszélgetnek. Florica néni pálinkával kínálja őket. De mi lesz, ha bejönnek? Időnk sincs pánikba esni, mert mire ezt végiggondoljuk, már halljuk távolodó hangjukat. Ez minden este így szokott lenni, nyugtat minket a néni, bejönnek egy pálinkára mielőtt őrségváltás volna.
Kinga baba kortyolgatja a teát, amibe anyukája az orvos által javasolt adag nyugtatót keverte. Egy darabig szépen jön-megy, játszik. Aztán hirtelen dülöngélni kezd. Az anyja szorongva figyeli. Lefektetjük, már alszik is. Időnként lessük, hogy lélegzik-e. Besötétedik. Gyönyörű, tiszta az ég, tüzelnek a csillagok. Szólnak a tücskök, békák ungatnak. A távolban cséplőgép búg. Tíz óra elmúlt. Lelki szemeimmel látom, hogy anyámék kinn ülnek a teraszon és ránk gondolnak. Lassan indulni kellene. Az alvó Kingát beemeljük az apjára kötött "kenguruba". Ahogy kilépünk az ajtón, Kinga felriad és ordítani kezd. Nem is csodálkozunk, szegénynek már rég aludnia kellene. A saját ágyában. Az anyja lassan elringatja, mi türelmetlenül topogunk. Az idegeim pattanásig feszülnek, legszívesebben rögtön elindulnék I.-vel kettesben. Persze nem lehet. Végre minden újra csendes. Jóska kilép az ajtón édes terhével. Indulunk. Florica néni Isten áldását kéri ránk. Úgy érzem, ránk fér.
A sötétet lassan megszokja a szemünk, a csillagok is világítanak valamicskét. Libasorban lépkedünk egy csatorna partján, majd az utasítás szerint átvágunk egy szántóföldön. Akkora száraz göröngyökön taposunk, amekkorákat még sosem láttam. I. áll a csapat élére, én maradok a sor végén. Előttünk a láthatáron nyugati irányban fénylik az ég alja, mint napkeltekor. Az ott már Magyarország, de még olyan távolinak tűnik. Mögöttünk sötétség, az a szülőföldünk, a gyökereink, az életünk.
Jól jövünk, mert elértünk újra a keskeny kis csatorna partjára, és ezen most átkelünk. Nem is hideg, de nem gondoltam volna, hogy combon felül ér. Kimászunk a szemközti parton, mindenkinek lelkesen cuppog a cipője. Fojtogat a röhögés, de csak addig, míg fel nem kapaszkodunk a vasúti töltésen. Csörögnek a kövek a lábunk alatt, bármilyen óvatosan lépkedünk. Ereszkedünk le túlnan, mikor előttem Ildi belerúg egy üres konzervdobozba. A csendes nyári éjszakában olyat szól, mint egy ágyú. Nem lehet messze a laktanya, mert az összes kutya éktelen ugatásba kezd. Most már rohanunk, át az országúton, be egy tengeritáblába. Jó sűrű, el lehet bújni benne. Itt már óvatosan haladunk, mert Florica nénitől tudjuk, hogy három sávba vetették, az első kettő merőleges a határra, a harmadik (milyen eszesek!) azzal párhuzamos, mert ha járkál benne valaki, zörög, és már messziről lehet hallani. Osonunk, mint a kisegerek. Az éles levelek összekaszabolják a kezem és az arcom. Minden felől csak susogás hallatszik. Az első sávon túl vagyunk, a második felénél járhatunk, mikor I. hátraint, erre mind lekuporodunk. Jóskát két oldalról tartjuk, hogy el ne essen a gyerekkel. Valahol elől katonák járőröznek, zseblámpájuk fénye ide-oda hintázik. Lapulunk némán. Én magamban fohászkodom, csak kutya ne legyen velük. Hosszú percek után feltápászkodunk, és már indulnánk, mikor Kinga váratlanul felsír. Az apja próbálja csitítani, befogja a száját, de ettől csak megijed szegény. Ölelik, ringatják, de nem ér semmi. Halálra rémült.
Forog velem a világ. Apátiát érzek. Ennyi volt. De legalább megpróbáltuk.
A távolban rákezdik a kutyák, kiabálás hallatszik. Aztán furcsa pukkanás, és a fények az égen nappali világosságba borítják a tájat. Fellőtték a rakétákat. Mindenkinek sápadt és hitetlenkedő az arca. Aztán, mintha áramütés érne, megindulok. Ilyenkor nincs idő a szavakra. Ahányan vagyunk, szerteszét szaladunk. De hol van I.? Ildi itt rohan mögöttem. Valaki a nevemet suttogja. Végre megtaláltunk egymást. Hárman bukdácsolunk tovább. Egy darabig halljuk még a gyereksírást, de lövéseket szerencsére nem. Talán visszafordultak, vagy elbújtak. Talán. Másra nem merünk gondolni. Ritkul a sor, már látszik a vége. Itt ér minket a nagy meglepetés: satnya, silótengeri vetés, ebben nem lehet elbújni. Gyorsan döntünk, nem futunk tovább, inkább hasra vágjuk magunkat. Mint a macskák, kúszunk-mászunk. Anyu kesztyűje van a kezemen. Csend van, csak a békák dala hallatszik kitartóan. Föl sem nézünk, csak az irányt próbáljuk tartani. Egyszer I. megbök, s jobbra mutat. A határőrtorony tövében kötöttünk ki. Szerencsére sötét. Eliszkolunk mellette. Előttünk a puha szántás, a "senki földje". A drótkerítést már szerencsére elbontották. Itt már rohanunk. Átfutunk egy szemérmetlenül illatos és harmatos mezőn, és szó szerint beesünk egy magasra nőtt tengeri vetésbe. Nem merünk megállni, mert nem tudjuk még biztosan hol vagyunk. A tengeriből átkeveredünk egy búzatáblába. Olyan sűrű, hogy elvágódom benne. Messze mögöttünk kutyaugatás. Két oldalról fogják a kezem, úgy futunk tovább. A szívem már majd' kiugrik a torkomon, mikor kiérünk egy földútra. Egy bácsi kerekezik el mellettünk.
- Ne féljenek - mondja,- ez már Magyarország!
Mögöttünk ekkor kelt fel a nap.
Szólj hozzá !
-
Hozzászólt Máthé Klára Kamilla Szeptember 23, 2010, 3:23pm
-
Kedves Kata! Köszönöm símogató szavaid. Most, életünk derekán,lelkünk minden rezdülésével egyre közelebb érezzük magunkat gyökereinkhez. A temetőben egyre több családtagunk nyugszik és sajnos egyre kevesebb az élő rokon... Furcsa érzések kavarognak bennem: amikor itthon vagyok ( Magyarországon) az otthoni dolgok képek, emlékek, filmek, tv-programok ríkatnak meg, és amikor ( Erdélyben) vagyok fájdalmas, hogy a temetőbe többet járunk, mint a régi barátokhoz. Ez a sorsunk! Üdv: Mindenkinek !
-
Hozzászólt TŐKÉS BÉLA Szeptember 23, 2010, 3:22pm
-
Indigóva egymásra másolható két eset nincs. A lehetséges kérdésekre adható válaszokat mindenki intézze el a saját lelkiismeretével. Nem szabad azonban felhasználni ezt a nyilvánosságot a mosakodásra.Van aki logikai bukfenceket is vet, csak azért, hogy a tükörbe tudjon nézni. Kiderül például, hogy sokan azért nincsenek odaát, mert gyávák voltak. Eredeti meglátás. Egy-kettő lehet, hogy ilyen is van, de nem ez a jellemző.Kiélezem egy előző irónikusnak szánt megjegyzésemet: lebilincselő látvány lett volna, ha az erdélyi (kerekítsük) 1 millió magyarság egytömegben hason csúszik át senkiföldjén. Legfennebb a kisgyermekeket hagyták volna itthon. Azokat lehet. Az utolsónak csak a seprűt kellett volna a küszöbön keresztbe tenni. Ahogy eleinknél, nem is olyan rég, szokás volt. Persze, ez azt is jelentette, hogy hamarosan jövök (nem 20-40 év múlva, ha igen). De gyávák voltak, lapultak, és nem csúsztak. A bátrak már rég kintről osztogatják a tanácsokat (én is kaptam ilyet eleget) és könnyekre fakadnak, egymás vállára borulva. Meg merem kockáztatni (konkrét eseteket ismerek), hogy nagyrészük (a bátraknak) december 5-én nemmel szavazott. Valaki azt "vallotta", hogy akárhol van, Ő jó székely. Mit mondjak? Nekem ne Kanadában vagy Ausztráliában legyen valaki jó székely, hanem ahol szükség van erre. Talán Erdélyben, mert mi gyávák itt végveszélyben vagyünk.
-
Hozzászólt Szilágyi Perjési Katalin Szeptember 23, 2010, 3:04pm
-
Klára, ez gyönyörű, ez a folytonosság.Nem lehet és nem is szabad azt a láthatatlan aranyzsinórt elszakítani, ami a szülőföldjéhez köti az embert.
Álljuk meg a helyünket itt is, ott is és legyünk büszkék a magyarságunkra.
Szeretettel üdvözöllek mindnyájatokat!
-
-
Olvasom a hozzászólásokat és némelyik felborzolja a lelkemet.Aki nem próbált szülőföldjétől távol élni, az nem turdhatja, hogy mennyire nehéz volt évekig a beilleszkedés , a munka, a tanulás , a helytállás.Azért nem mentünk távoli országokba, mert mi magyarként akartuk a gyermekünket felnevelni és gyakran hazajárni a szülőkhöz, dédszülőkhöz.Ezért nagyon kötődtünk gyermekkorunk színhelyeihez, évente háromszor is mentünk( húvétkor, nyári szabadság, és halottak napjára) Soha nem tudtunk és tudunk elszakadni, MINDIG MINDEN KÖRÜLMÉNYBEN ERDÉLYI MAGYAROK VAGYUNK ÉS MARADUNK AKÁRHOVÁ IS SODOR AZ ÉLET. A sors kezér látom abban is, hogy a lányunk, miután itt szerzett egy diolomát, haza ment és otthon folytatja az egyetemi tanulmányait. Dióhéjban ennyit akartam elmondani Nektek.
-
Hozzászólt Filep Mária Szeptember 22, 2010, 11:09pm
-
Menekült táborban 1989.Debrecen
-
-
Feltörnek az élmények még mindig, ha azt olvasom, valakit felzaklat amit írtam-átéltem. Sajnos az ember ilyen, gyáva, esendő, mi a magunk és a gyerekeink boldogulását néztük, nem a közös sorsot. Lelkünk rajta. Dehogyis akarok én kényelemben magyarkodni.Minden tiszteletem azoké, akik vállalták a közös sorsot.
Mária, köszönöm a képet!
-
-
Remegő gyomorral olvastam a történeted, a végére már patakokban folyt a könnyem. Egy idő óta minden ami a szülőföldemhez kapcsolódik, az onnan elszármazottakról hallok valamit, a könnyeinnel küszködök... Azért is érintett meg ennyire, mert a párom ugyanígy próbálta meg az átjutást, 1989 októberében. Egy teljes éjszaka lapított, a puskaropogás józanította ki, másnap reggel hazautazott. Az érzést, amit átéltem azon az éjszakán, nem kell magyarázzam azoknak, akik mindezt átélték.Amikor kopogott az ajtón, azt hittem a rendőrség jött.Végül 1990 júniusában jöttünk át a négy éves kislányunnkal és két hátizsákkal nyaralni. Ennak már húsz éve.
-
Hozzászólt Mihály Olga Szeptember 22, 2010, 11:15am
-
Össze szorul a szívem és a torkamban kalapál amint ezeket a sorokat olvasom.Hát igen,nem is olyan könnyü újéletet kezdeni,még akkor sem ha az anyaországban vagyunk
-
Hozzászólt dobriczaolga Szeptember 22, 2010, 10:09am
-
Hat valoban lelekjelenet kellett ahoz amit vegig csinaltak,de szerintem lelkileg soha nem lehet megnyugodni amikor az ember hazajat szulofoldjet,rokonait,baratait adja fel egy jobb jovo remenyeben.1988 decembereben ment el a ferjem kivizsgalasra,mivel a tanugyben dolgozik csak decemberben karacsonykor engedtek el nagyon sok kihalgatas meg urvosi kuldolap utan.ket hetet ult es meg 2 hetet kellett hosszabitani mert az unnepek miatt nem sikerult az egeszet megcsinalniuk,de amikor 1989 januar 15-en jott haza akkor egyedul utazott es meg a roman vamos is azt kerdezte hogy ugyan jol meggondolt-e mire o azt felelteHAZA MEGYEK AHOL SZULETTEM,OTTHON MEG A NEHEZSEGKET IS JOBBAN VISELEM MINT ITT A JODOLGOKAT,MERT EN AHOL SZULETTEM OTT IS SZERETNEK MEGHALNI,szerintem ha nagyon sok kimenekult magyar igy godolkozott volna mostan tobben lennenk Romaniaban magyarkissebsek,es talan jobban megtudnank magunkat ,jogainkat vedeni,nagyon konnyu a kenyelemben magyarkodni,az nehez hogy sajat orszagodban mint kissebseg megmaradj meltosagban elj.
-
Hozzászólt Kocsis Katalin Szeptember 22, 2010, 12:34am
-
Lenyűgözött az írásod és eszembe juttatta a mi 1989-es nyarunkat. Csak a férjemnek adták meg az útlevelet. Én és a gyerekek nem mehettünk. Megegyeztünk, hogy ha talál munkát akkor ott marad - a jelszó telefonban az lesz, hogy "elszakadt a nadrágom". Nagyon nehéz 6 hónapunk volt itthon. Minden koppanásra, csengetésre összerándultam. Szerdánként nagyon sok sorstársammal álltunk az útlevél osztály előtt és fohászkodtam. Aztán Bukarestben izgultam, amíg a magyar követség udvarára beérhettünk... Ott újból erőt merítettem a további megaláztatások elviseléséhez..Most is borsozik a hátam, ha végiggondolom az akkori életünket - férjem odaát próbálja egyengetni az utunkat, s mi itthon minden veszélynek kitéve. Napokon múlott, hogy nem bontották fel a munkaszerződésem, hisz egy disszidens feleség nem dolgozhat a tanügyben. Aztán jött a nagy forradalom! 3 nap alatt útlevelet kaptunk és mehettünk. Fantasztikus élmény volt, amikor a román vámtiszt udvariasan köszönt és úgy kérte az útleveleket, a csomagokban meg egyáltalán nem turkált. Hazajöttünk - végleg. A gyerekeink itt tanultak s miután nem találták meg számításaikat, hát elmentek. Mi maradtunk... Unokáink ott élnek. Hála Istennek ma már jelképes a határ, már nem rándul görcsbe a gyomrom, ha meglátom a vámtisztet, és bármikor átmehetünk.
Köszönöm, hogy az emlékeid felidézésével belőlem is kikívánkoztak a régi események.
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz