Nyakunkon a Mikulás, de még se ajándék, se hó. Nyakunkon a Karácsony, de még se disznó, se szalma... Eszembe jut a tavaszi kicsengetési botrány az anyaországban, ahol egyes túlbuzgó felnőtteknek elegük lett a sok virágból meg a virágkereskedők dömpingjéből. Elhatározták: mozgalmat indítanak, hogy innen kezdve a szülők/rokonok a virágok árát fordítsák jótékony célokra. De itthon is voltak hasonló kezdeményezések. Példának okáért a temetői koszorúk kiváltása érdekében, vagy úgy, hogy a virágokat ajándékutalvánnyal helyettesítsék. Lásd az idei, gyakorlatba ültetett gyergyóremetei ötletet a kortárs találkozók alkalmából.

Valójában semmilyen túlzás nem vezet eredményre. Legfeljebb szélsőségbe torkollik, s akkor az eredeti nemes szándék az ellenkező hatást éri el.

A karácsonyi ünnepkör ajándékozási lázában is nagy a veszély, hogy hamar szem elől tévesztjük a helyes mértéket, az arányt. Amikor pusztán kampánycéllal, szokásból, muszájból, kényszerű kötelességből ajándékozunk, vagy összepakolunk egy zsáknyi használt ruhát, s elvisszük adományként Pál atya gyermekeinek. Merthát milyen jó érzés adni... Milyen öröm látni az örömet (a kényszeredett mosolyt...) a megajándékozott arcán. Növeli az önbizalmamat, legyezgeti hiúságomat, megnyugtatja lelkiismeretemet. S úgymond társadalmilag még jót, hasznosat is tettem, mert nem a szemétbe dobtam. Az adományozás és ajándékozás kúltúrájának már külön illemtana van, amelyre a gugliban könnyen rákereshetünk, s amelyből egyébként is okulhatunk. De itt és most, Szent Miklós ünnepe és Jézus születése tájékán többről van szó.

Mid van, amit nem kaptál? (1Kor 4) – kérdi Szent Pál apostol. Vagy egy másik helyen: Ha Isten saját Fiát sem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna oda nekünk vele együtt mindent? (Róm 8, 32)

Szent Jakabnál meg azt olvassuk: Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosság Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka. (Jak 1, 17)

Urunk Jézus pedig a hegyi beszédben ezt tanítja: Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb...( Mt 6, 13). Később meg így buzdít: Adjatok és ti is kaptok. Jó tömött, megrázott, túlcsoduló mértékkel mérnek majd öletekbe. Mert amilyen mértékkel, mértek, olyannal mérnek majd nektek is. (Lk.6,38)

Ez lenne a jézusi mérce az adventi/karácsonyi ajándék-adomány-jótékonykodás stressztől sem mentes időszakában is. Nem az elvárások, nem a jutalmazás vagy kompenzálás kellene, hogy motiváljon minket. Akkor sem, ha adunk, akkor sem, ha ajándékot kapunk. Az adomány is lehet ajándék. Az alamizsna is. És az ajándék is lehet lekezelő, célzással telítve. Lehet megalázó, félreérthető, személytelen. S mégcsak maga az ajándéktárgy sem lényeges. Bár fontos a személyesség, a csomagolás, mit sem ér, ha nincs mögötte szeretet, figyelem, tapintat. Ajándékká válhat az idő, amit a másikra szánok, a figyelmem, a gondoskodásom. Amikor kitalálom gondolatait, örömet szerzek minden csinnadratta nélkül, meglepem őt egy jó szóval, vallomással, vagy áldozatot hozok érte, szívességet teszek neki, netán szenvedésemet is felajánlom érte. Ahogyan egy kisfiú mondta idegenből hazaszakadt, rég nem látott édesapjának: „Édesapám, nekem nem a pénzed, nem az ajándékod kell, te kellesz.”

Isten is önmagát adta oda értünk Jézus Krisztusban. Neki is mi kellünk. És szeretteinknek is. Mi vagyunk Isten kapcsolati tőkéje. Rajtunk keresztül, általunk tud szeretni másokat is.

A szeretetet nem lehet fogyasztani. Mert az nem fogy (el). Minél többfelé osztjuk, annál inkább megsokszorozódik. Jut belőle mindannak, aki tényleg rászorul, aki a legjobban ki van rá éhezve. Akire eddig nem figyeltünk, aki valóban várja és eleped a hiányától. Akkor is, ha nem érdemli meg, akkor is, ha nem viszonozza, akkor is, ha nem méltó rá. Ezeket az embereket kellene megajándékoznunk a szent ünnepek alatt.

Akár egy hajléktalant is meghívhatnánk vacsorára, emberként bánhatnánk vele, legalább megérezné a hovatartozás, a testvéri szeretet örömét...

Ezt tette velünk Isten az első Karácsonykor. Ebből élünk azóta is.

sp