Két legkisebb unokám: Boglárka és Márkus történetét mesélem most el nektek.

A nagyfiú 3 éves, a nagylány 8. Azért kell igy kiemelnem, mert kikérik maguknak a kis- jelzőt!
A lánynál értem is, mert már iskolás, na, de a kis kölyök?? Jaj, már megint elírtam...

Tavaly nagy, lázas készülődésben voltam.Vártam a Mikulást.
Diszítettem a lakást, az erkélyt, a szobát... a kis sarkot, ahova elhelyeztem a Mikulás ajándákait...

Nem jó nagyihoz méltóan a könyvek mellé került édesség is bőven.

Vendégségben voltam náluk, s én is kaptam pici, apró, Mikiket. Örvendeztem természetesen ezerrel!
- Jaj, de örülök!! Nahát ez a Mikulás bácsi!! Milyen rendes!! Nekem is hozott ajándékot! Pedig volt amikor nem voltam a legjobb...

Még a kezem is összecsaptam nagy lelkendezésemben. Igazi, kicsi gyermek lettem, játékos mozdulatokkal... Ahogy a pillanat adta áhítat megkívánta természetesen.

A 3 éves csak nézett rám. Kék szemeit tágra nyitotta, s csak pislogott a nővérére,majd megszólalt:
- Örülsz az ajándéknak, mama?
A válasz megint túl hangosra sikeredett.
- Jaj, nagyon, nagyon!!! Milyen rendes ez a Mikulás... El sem hiszem...

A két gyerek megint összenézett, s gyanúsan méregetni kezdtek.

Én is valahol éreztem, hogy túl lőttem talán a célon? Mi ez a fokozott mustra irányomba? Nem jó az öltözetem talán, vagy csokis lett az arcom a nagy kóstolgatásban?

Aztán feledésbe ment az egész, mert a mesés könyvek jobban édekelték a gyerekeket. Mesélés kezdődött, s a képek nézegetése.

A két gyerek elvonult a sarokba, s susmorogni kezdtek. A beszélgetés nagyon halk volt, nem értettem belőle semmit. Aztán vitatkozni kezdtek. Azt sem hallottam, csak a gesztikulációikból következtettem, hogy nem értenek valamiben egyet.

Hiába hegyeztem füleimet, csak szófoszlányok jöttek felém, amiből nem leketett kikövetkeztetni a vitatkozás értelmét.

Aztán csönd lett. Béke és nyugalom. Megegyezés született.

Jött a Mikulás napi vacsora, aki kiadós és ízletes volt. Úgy döntöttem, hogy a mosogatást vállalom, úgyanis a vacsorát - ahogy hallottam - a Mikulás készítette...

Aztán nagy hancurozás következett, s a mama elindult hazafelé. Azaz, elindult volna, ha az ajtóban meg nem húzigálja a 3 éves a kabátja újját, mintegy figyelmelztetve, hogy mondani akar valamit Ő is, és a nővérkéje is.

Megálltam a félig nyitott ajtó előtt és figyelmesen berendezkedtem arra, hogy biztosan a karácsonyi listát akarják megbeszélni velem. Nem az volt a téma. Komolyabb...

A kabát húzogatás abba maradt, most a nővér kezébe kapaszkodva megszólalt a kisebbik:
- Mama... - s megint az a sejtelmes, jobbra balra huzodó mosoly a szája szegletében.

- Mi van Márkuska? -
- A Bogi akar valamit mondani... meg én is...
- Hűha... mondjátok gyorsan...

- Na, jól van! Mama, te nem tudtad, hogy nincs is Mikulás?
Én is merengettem ám a szemeimet.
- Komolyan mondjátok? Akkor ki az a piros ruhás, fehér szakállú, aranyos öreg ember aki az ajándékokat hozza?
- Jaj, mama... Nem hisszük el, hogy nem tudod... Beöltözik egy apuka, vagy a szomszéd bácsi... Ilyen ősz a hajad és ezt te nem tudod?

Kétségbe esve néztem körül. A gyerekek szülei hasukat fogva, kirobbanó nevetésüket visszatartva várták a választ.

Bennem egy világ omlott össze...
- Én ezt nem tudtam gyerekek...meg sem fordult a fejemben..
- Boglárka te is ezt mondod?
- Persze, mama... Fel kellene már nőnőd neked is, hozzánk!! Nem vagy már pelenkás kisbaba... -

Tavaly óta aztán tudom az igazságot!! Pedig szeretnék gyermek maradni...

Kérem szépen én igy jártam...