Büszkeséggel tölt el, hogy székelyek vagyunk, s ez jól is van. De valójában kik vagyunk? Milyen a székely ember? Vizsgáljuk meg közelebbről. Különféle vélemények, beskatulyázások, előítéletek, ellenségeink vagy az idegenek által táplált érzések, tapasztalatok manapság is erősítik ezt a székelyekről alkotott képet.

   Először is, amire méltán lehet büszke, hogy: szavatartó. Amit megígér, azt állja. Az e-t á-nak vagy ö-nek ejti. Szinte szófukar, mégis szókimondó. Tömören, lényegretörően közli mondandóját. Mellébeszélés nélkül.  Csak érteni kell a nyelvén. Mikor megszólal, élére állítja szavait, esze ’feszt keze ügyibe’ van. A székely büszke, konok, sőt nyakas -bütürmec, akaratos, önfejű: amit a fejébe vesz, azt véghezviszi, akkor is, ha a víz alatt kell a tenyerét megköpnie.

   Öntörvényűsége nem ismer pardont. Ezért a sok meggondolatlan önbíráskodás.

   A zord életkörülmények (a külvilágtól elzáró hegyek, a kegyetlen telek, a mostoha termőföld stb.) megedzették, életrevalóvá tették. A székely ember leleményes, szorult helyzetben is feltalálja magát. Jó mesterember. Facsarintos eszének, furfangos észjárásának köszönhetően a mostoha körülményeket is a javára képes fordítani,  ’megél még a jég hátán es’.  Szíjas, ellenálló, kitartó, nem ijed meg az árnyékától. Bátran belevág új dolgokba is, s végigviszi, amit elkezdett. Ezért becsül meg és használ ki minden talpalatnyi földet, ezért képes ezermester lenni, ezért értékeli természet  és Isten ajándékait.

   A kevésnek is örül, örömében és  bánatában egyaránt dalra fakad. Szeret és  jól tud mulatni. Bírja a hideget, a szidást s a pálinkát, mindig kéznél van a bicskája. Neki nem kell a másé, de amiért megdolgozott, ahhoz ragaszkodik. Képes kiállni jogaiért, az igaz ügyért. Nem szereti a kötöttséget, főleg nem az elnyomást.

   Szabadságszerető, idegen tőle a jobbágyoskodás, a jobbágylelkület. Nem „paraszt”, a szó megbélyegző értelmében, nem rabszolga, még akkor sem, ha inkább falun élne, mint városon. Szolgál de nem szolgalelkű. Inkább harcol, s szilaj katonaként védi jussát. (Ezért áll közel szívéhez az autonómia...) Az erdélyi fejedelemség idején, a vazallusi állapot mai szóval sokkal több autonómiát biztosított a székelyeknek, amiért ők a saját vérükkel vállaltak garanciát.  A fenti kérdésre (t.i. hogy miért ölték meg a bíborost), talán ez az egyik válasz: azért, mert bíztak az ígéretben, s a fejedelem megszegte szavát. Úgy érezték, a Báthoriak, a nemesek becsapták őket, elvették szabadságukat – s ez elvakulttá tette őket. Úgy érezték, eljött a leszámolás ideje, az indulat, a düh, a keserűség elvakította őket, és saját főpapjukra támadtak.

   Mert a székely ilyen: tiszteli a tekintélyt, annak szava szent, mert tudja, hogy igazat mond. És ha őt a vezetők ösztönzik, lelkesítik, feltétlenül bízik bennük, és hűségesen kiáll mellettük. De sajnos sokszor átverik, hitegetik ma is, mint akkor.

    Harcos, küzdő, önellátó a székely ember. Azt mondják: „olyan, mint a magyar, csak egy kicsivel több...” Hadd  fokozzam egy másik mondással is: „amíg két székely van a fődön,  nincs veszve a nemzet, csak az egyik asszony legyen...”

    Igazságérzete erős: vele nem lehet ujjat húzni, amikor erősíti igazát. Egyenest, szemtől-szembe szereti ügyeit intézni. Magányos fenyőként egyedül szeret csinálni mindent, de ha szükség van, összefog, és kalákában is megmutatja erejét.

    Furfangos, csavaros eszű góbé, kenyere a tréfa és a huncutság, szeret élcelődni, de könnyen meg is sértődik. Érzelmeiben visszafogott, de mély érzésű, nagy szívű, és őszintén szeret. Sokan, – köztük saját fiai is, főleg a  nagyvárosiak – lenézik, megvetik. Primitívnek, együgyűnek, lemaradottnak, vidékiesnek tartják, csak azért, mert nem fut a divat után. Pedig ő képes alkalmazkodni, ha muszáj. És Kolozsvárt, Vásárhelyt, Brassót, Budapestet kis túlzással ma is a Székelyföld látja el  magyar utánpótlással. Székelyföldről áramlik most is a  „humán erőforrás” szerte a nagyvilágba. Székelyföld ma is a nemzet belső anyaországa, a magyarság lelki aranytartaléka...

   Most pedig nézzük azokat a tulajdonságainkat, amelyekre nem nagyon lehetünk büszkék, amelyek nem a jó hírünket öregbítik: a csúnya beszéd, a káromkodás, az alkoholmámoros kicsapongás és erőszak, a verekedés és bicskázás, a feljelentések és árulkodások. Micsoda bosszúállásra vagyunk képesek a rokonságon belül, vagy azzal szemben, aki megbántott minket. És milyen nehezünkre esik a bocsánatkérés. Hány családban megszűnne a szenvedés, ha tudnánk bocsánatot kérni…

   A durvaság és az alkoholizmus  mellé tegyük oda még az olyan „nemzetrontó” bűnöket is, mint pl. a gyermekgyilkosság,  a hitehagyás, a bosszúállás, a ’megbocsát de nem felejt’ szkizofrén  magatartás, a véget nem érő családi cirkuszok és pereskedések a föld, a birtok miatt...

   És ott vannak még az apátlan gyermekek, a leányanyák vagy az agglegények?... Höngörgőzünk le az oldalon, belé a szerelempatakba... Toljuk a különféle pártok, rendszerek, ideológiák szekerét, el- és beáruljuk, feljelentjük, ha kell megnyuvasztjuk egymást a túlélés jegyében. Nyilván ezek nemcsak székely specialitások. A hűség feladásáról nem is beszélve.