Mert ha nem...!

   Volt egy „szögletes” tanárunk, aki reggel nyolckor is hűségesen magtartotta az állampolgári nevelés nevű tantárgya óráját, és nem tűrte a hiányzást. Álmosak voltunk talán, vagy egyszerűen utáltuk azt a maszlagot, nem nagyon volt kedvünk hozzá, s nem figyeltünk... Elhatároztuk, hogy egyszer sztrájkolni fogunk ellene... Az első padsorokban fogyhagymát rágunk, s nagy, mély be- és kilégzéssel ráfújjuk. Vette is a lapot, mert egy idő után ránkförmedt: „Ne szuszogj...!”

Az Oscar-díjra is jelölt kisfilm végén is az a csattanó, hogy a kórustagok csak tátognak. Dehát ez kellett a tanárnőnek, nem? Megkapta rendesen...

Félretéve a gyermeki lélek ma oly divatos túlpszichologizálását, a poroszos tanügyi rendszer – melynek némi rokon szovjetes beütéssel korosztályunk is részese volt – elmarasztalását, szidását és a tanerők áldozattá avatását, nézzük pusztán emberileg az alaptörténetet.

Zsófi szeret énekelni, ezért örömmel erősíti az iskola kórusát. A sok díjat nyert kórus énektanára érti a dolgát. Ám képes arra is, hogy a kórus teljesítményét egyéni ambícióinak rendelje alá. A versenyeken megkövetelt perfekcionizmus oltárán feláldozza a kórus egyes tagjait. Akik nem biztosak a hangjukban, vagy gyengébben énekelnek.  Megtiltja nekik, hogy hangosan énekeljenek. Örülnek ugyan, hogy a nagy presztizsű énekkar tagjai, közben azonban éneklés helyett csak tátogtatnak. Mímelik az éneklést. Sokan még egymásról sem tudják, hogy valójában csak díszpintyek a kórusban.

Zsófi barátnője aztán egy próba alkalmával lerántja a leplet az átverésről. A tanárnő még nem szégyenül meg ekkor, kimagyarázza, eléggé érdekes, ingatag érvekkel támasztva alá eljárását, érzelmi, meg  logikai csúsztatásos zsarolással érve el, hogy ez így jó mindenkinek. Ha nem énekel mindenki. 

Hogy mi játszódik le a gyermekek lelkében, s hogy az egész egy nagy hazugság, amire az ő becsvágyát építi...–, az kit érdekel? Van annyira összetartó a csoport, hogy nem köpik be őt sem a szülőknek, sem az igazgatónak. A gyerekek érzik, hogy a tanárnő markában vannak, de megtalálják a kitörési pontot is. A nagy versenynapon, élőben, a zsűri és a közönség felfokozott várakozásában gyakorlatilag földbe döngölik a tanárnő egóját. Édes „összeesküvéssel” meghíúsítják a svédországi babérokra vágyó tanárnő „playback”-elési tervét. A kórusvezetőnek leforrázva, megszégyenülten kell távóznia a színpadról, mert a kisdiákok egy hangot ki nem ejtenek, csak mint egy némafilmben: tátognak. Ez aztán a ciki, a nagy blamázs. A fegyver fordítva sült el... Aztán, hogy a felsült mádám elhagyja a színteret, gyönyörű énekbe kezdenek. Maguktól. Magukra. Mind énekelnek. A hatás döbbenetes.

Kedves, szép film a Mindenki - magyar kisjátékfilm, 2015; rendező: Deák Kristóf. Nem harsány, nem szájbarágós, és ami a legfontosabb: nem lehangol, hanem üde könnyedséggel sodor a drámai végkifejlet felé. Ez pedig szokatlanul, kellemes meglepetésként éri a nézőt. A rendező munkáját dicséri a kitűnő fényképezés, a jól kiválasztott arcok, mozgások, helyszínek szerepeltetése. De nem elcsépelt a viszonylag egyszerű, talán kiszámítható drámai történet morális „utórengése” sem. 

Hányszor esünk  bele, mi felnőttek,  a magunk ásta gödörbe? A jól kiszámítható terveink, érdekeink gátlástalan követése közben hányszor hagyjuk figyelmen kívül a ránk bizottak szempontjait, lelki-szellemi érzékenységét, személyi önállóságát, méltóságát? Hányszor esünk abba a csapdába, hogy önzésünkben eszköznek használunk másokat?

Vajon van-e bennünk kiállási mersz egymásért, akár olyan módon is, hogy nem csapkodjuk az asztalt, vagy nem ürítjük bele a szemetet a tányérba? Adunk-e esélyt a gyengébbnek, hogy felzárkózzon? Meglátjuk-e, ki miben erős, mi a jó oldala, és hol szorul segítségre? Amikor hivatásunkban önző, hátsó szándék bújik meg, amikor dicsőség-vagy nyereségvágyból gyerekeinket, beosztottainkat is semmibe vesszük a sikerért, akkor már eltávolodtunk nemcsak szakmai, de szülői hitelességünktől is.

Isten nem csalinak adta a tehetséget, hogy aztán magához kényszerítsen, hanem szabad szeretettel, önzetlenül kellene reagálnunk kegyelmi jelzéseire. A hivatás (főleg ahol emberek segítése, nevelése, lelki-testi gyógyítása a tét), nem kerülhet háttérbe a szakmai karrier építgetése miatt. Mert akkor már nem a hivatás lesz a cél, hanem (az) én. Mindenben saját magamat akarom keresni. A gyümölcs pedig keserédes. Mint az uroborosz, a saját farkát harapdáló kígyó esetében. Nem az életet, hanem a halált szolgálja.

A filmbeli tanárnő visszaélt státusából eredő, jogosulatlanul szerzett előnyével. Tekintélyét önhatalmi szolgálatba állította, s ezzel el is veszítette a gyermekek előtt. Meg akarta őket tanítani hazudni, hogy az ő nagyravágyásának behódoljanak. De nem sikerült. Győzött bennük a tisztaság. A romlatlan gyermeki én. Angyali lelküket nem tudta elrontani. A jóval győzték le a rosszat. A szolidaritás, a leleményesség eszközeivel. Ezért ajánlható kicsinek-nagynak ez a film. A zenei betétek, hátterek, a kedves, játékos jelenetek, az enyhe nosztalgia megfogja a kommerszre fókuszáló nézőt is.

Kedvünk szottyan nekünk is énekelni.

Sebestyén Péter