- Ősi fejfák nyomában a Partiumban -

A trianoni határ szatmári túloldalán járva érdemes ellátogatni Börvelybe is, e Nagykárolytól 8 kilométerre, északra fekvő szinte színmagyar faluba! Több figyelmet érdemel ez a település, melyet térképrajzoló kezek 1920-ban Romániához kanyarítottak! Mindig hányatott sorsa volt. A korán megtelepült falut eredetileg a Gutkeled nemzetség birtokolta, a középkorban vára is volt, s már 1216-ban említik írások. Az elmúlt negyed évezred történései tették anyagi-szellemi kultúráját különlegessé!

Az egykori Ecsedi-láp szélén, a Kraszna mentén lévő falu lakosait különböző tájakról érkező népségből gyúrta össze a történelem. 1609-től a Bethlen majd a Rákóczi-család ecsedi uradalmához tartozott, a szatmári béke után azonban a Károlyiaké lett. Mivel utóbbiak nagy számban telepítettek katolikus svábokat szatmári birtokaikra, a környező falvakból kiszorult református magyarok egy része - a harcok alatt elnéptelenedett - Börvelybe költözött. 1785 körül Bodoki Henter Márton háromszéki származású lelkészük hívó szavára székely telepesek gyarapították tovább lélekszámát. Kulturális értelemben több tájegység ötvözte hát eggyé Börvelyt!

Néprajzi kiadványokat lapozgatva rendszerint temetőkultúráját emlegetik a szakemberek, például a tréfás sírfeliratokat („Itt e helybe Börvelybe / lepett meg az örök álom, / Ezzel magamat ajánlom.” vagy: „Itt nyugszom az Úrban, / Mint Máté tehene az útban.”). E feliratok már rég az enyészetéi, azonban sok ezer éves örökségünk talán utolsó hírmondóiként még ma is szép számban állnak itt olyan ember alakú fejfák, melyek egykor általánosan elterjedtek voltak a magyarság szállásterületein.

Tudós kutatók általában négy csoportba sorolják a sírjeleket: Tönkös és oszlop alakú fejfák, epitáfiumok (tábla alakú sírjelek), kopjafák, lábfák. A börvelyi református temető sírjelei az első csoporthoz tartoznak, mint ahogyan a közeli Szatmárcseke csónak alakú fejfái is. Mindkettő antropomorf, de míg a csekeiek Solymossy Sándor szerint „csónak alakjához hasonlítanak, ugyanakkor emberalakot is mutatnak”, addig a börvelyiek határozottabban emberformájúak! Szemben más vidékek imitt-amott még fellelhető emberalakú vagy „gombos” fejfáival, az ittenieken nincsenek életmotívumok (pl. tulipán vagy csillag), azonban fejrészük mívesebben megmunkált. És még valami: ember alakú fejfa itt csak a női sírokat jelöli, a férfiaké csónak alakú! Tájolásuk s a házastársak egymás mellé helyezésének rendje is honfoglalás korabeli! Hasonlóan Árpád-kori templomainkhoz meg a környék csónakfejfás temetőihez ezek a sírok is keleteltek, azaz K-Ny-i tájolásúak (a fejfa néz nyugatra). Itt mindig a nő fekszik a férfi jobbján, míg éltében annak balján volt a helye (szakrális szituációkban, pl. esküvőn ma is a baloldal a nőé)! Még László Gyula mutatott rá ásatásai során, a honfoglalás kori temetők vizsgálatakor, ezen ősi temetkezési szokásra, a bal- és a jobboldal felcserélésére.

Gyermekkori nyaraimat rendszerint Börvelyben, nagyszüleimnél töltöttem, s gyakran megcsodáltam e sírjeleket. Szerettem a cinterem hangulatát, csöndjét, de akkor még nem tudtam, hogy milyen kulturális értékek között is bóklászom. Később aztán, már érdeklődő ifjúként találkozhattam Bene Sándor bácsival, mint mára kiderült, az utolsó jeles fejfafaragóval! Láttam munka közben, megmutatta szerszámait, mintáit, s terveztük, hogy egyszer majd filmre veszem, s mindent elmond, mit e fejfákról tudni kell. Máig sajnálom, hogy elmulasztottam. Helyette már csak e fényképek beszélhetnek.

(Megjelent a polgár Portálon, 2012. május 1-én)