"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
1. Egy valahai havasalji éjszakát
A szovátai vasútállomás előtti padon vészeltem át. Hinnéd, ha kánikula, akkor elviselhetetlen a hőség. Jaj, dehogy. Nappal sem volt nagyon meleg; kidobott pénz, amit a széles karimájú cowboy-kalapra költöttem, nem is tűrte izzadmányosan kopaszodó fejem, viszont legalább lóbálhattam valamit a kezemben –, a kis táskám ugyanis elmaradt valahol. Akkoriban még őszinték voltak a lokálpatrióták, ünnepeltük szép magyarságunkat, jegyzetelni szerettem volna –, de az első helyszínen oly hűséggel raktam le az irattáskát a pénzemmel és a személyi igazolványommal, papírral-tollal stb.: a semmire –, hogy később sem találtam rá. Jobban mondva később nem is találtam vissza a fogadás színhelyére, mert két napja alig ettem, és ott valami svédasztal-félét találtunk a cimboráimmal, pompás szendvicsekkel, kiváló szeszekkel: süvítős szilvóriumokkal és küküllői borokkal; úgyhogy nem is emlékszem, miként és hová tereltek bennünket, kósza újságírókat a továbbiakban.
Ott ragyog egy gyönyörű lány.
Mosolyog. Ránézel, már tükröz a szíve.
Csillámlik szépsége, mint a pisztráng pöttye.
Bánj vele csak csínján. Ha csak rákattintasz, azonmód kifakul.
Én Istenem, jaj, hát ki nem bolondul érette.
2. Rémlik, hogy az egyik érdemes pedagógus:
házához invitált, el is mentem vele, de a tornácán nagyokat kattogó lócánál nem juthattam tovább, közben előkelőbb vendégek érkeztek: egy kiváló színész és kisfia, azokat a társalgóba terelte, engem pedig idekint felejtett. Felragadtam a boros flaskót, melyből korábban a gazda igencsak fösvényen csorgatott alulméretezett poharamba, és elhúztam a csíkot onnan. A közelben szomorúan porosodott a keskeny vágányú vasút kis állomása, bánatos fényében lebzseltem néhány asszonypercen át, már nem leltem a várótermet, sem a peront, ahonnan valaha, hetedik osztályos koromban játszva ugorhattam fel a Parajd felől érkező szerelvényre. A repedezett padok még megvoltak, ezek s a kutyák a leghűségesebb barátaink. Rém rossz a bora a tanár úrnak, nyakaltam derekasan, ám aztán flaskó fogytán lassan lefelé csorogtam a városka alsó kijáratának irányába.
3. Bent kávézott a gyönyörű lény, mindenikünk őt áldotta.
Nem tudni, ki vitte el, mindig valaki más.
A jó nők titka mély és magas, főleg hihetetlen.
Szombatról fordult vasárnapra az idő, ott azonban lehetett volna a világ bármely napja.
Az egyformaság apró ködtűk formájában lebegett a fojtó levegőben.
Nehezen igazodtam el a korcs ortomákok dolgában. Akkor már hosszú napok óta nem volt sem időm, sem terem.
Az idő úgy viselkedett, mint az ostorcsattogás, a tér pedig félpercenként eldőlt, mint a szél borította deszkabudi.
Az egyik fájt, a másikat meg szagolja csak a hippermangán hájder mennykő.
Mindig jó, ha nem tudtam, hol is vagyok.
Vásárhelyen a Poklos-patak környékén, ahol egyébként törvényes keretek között, albérleti duhovnyákban laknék, hajnaltól hajnalig nyitva tartó bögrecsárdákban lelhet a lelkére és a pofájára nyugodalmat, illetve bunyós riadalmat a modernnek deklarált demokráciát élvező pia-polgár.
Mármint nem én.
Nekem sosem hiányzott semmi, ha volt egy kis akármi.
Pár napja úgy érkeztem haza Budapestről, hogy taxira sem tellett, kaptam ötezer forintot egy szövegemre, ott helyben szétszedtek a hirtelen támadt székely vértestvérek. Kétszer vertek meg a határon, innen és túl, onnan és innen. Sóherül Váradra képzelve magam tétettem le a tököm az egyik ilyen csehónál, s hát a Poklos partján belépve ott találom Gábor Lacit, amint a félkarú automatát zsigereli. Maradt némi aprója, és kisegített. Nem is mentem haza mindjárt, pedig négy óra ötven percet mutatott a fali bakter, fél nyolcig eliddogáltunk Lacival, közben nem magam, hanem ő mesélt arról, hogy mit láttam én a Duna partján.
Mindent úgy láttam, ahogy ő soha.
4. Szovátán az alsó fertályban minden csehó zárva. A vasútállomást itt is zsigerből tudom, de nem utálom. A lámpa fénykörében pompás lepkék járják vitustáncukat. Ez egy ideig szórakoztat, aztán megnézem a menetrendet, holott sejthettem, hogy reggelig már semmi, semmi.
A vasút haldoklása csendesebb, mint a pillangóké. A kerekek csattogása beköltözött a töltés bozótjába, a lomhán kucorodó aszott kakák közé.
Nincs a közelemben senki, senki. Eleinte még meleget éreztem a pad léceiről, aztán már nyirkos fagyot, később rádermedt minden a tomporomra.
Időnként felpattanok, elugrálok a vécéig, s vissza, dolgom-végezetlen...Aztán cserkésztánc következik, míg hirtelen be nem vág fentről egy termékmegjelenítő személygépkocsi, üvöltő hangszórókkal, szerkós muszkli legényekkel.
Nem jut időm a menekülésre.
Pillanatok alatt ott teremnek, szétugranak, stratégiai helyezkedésük hét másodperc, annyi sem, mióta ezt elkezdem. Minden fontos sarok, szemszög, belövési pozíció: elfoglalva.
Kiszáll Ribancz Trutyi szupergeng, a helyi egzekútor. Hunyorog, látja, hogy nincs fegyverem, közelebb jönn, fixál.
Gunzsorodnék, mint a süni.
"Csine jesty?"
Mennék a vonattal, mondom magyarul.
A bumburnyákok hipp-hopp, végigborogatják a terepet, egyikőjük lófaszosat mutat, meglóbálja: nyemá, semmi.
Pizdámatyi.
Mondja a góré, a ribancz trutyi szupergeng, helyileg.
Avval durgáburgá, kurgácsurgá. Vissza a kocsiba, hurrrrrrrrrrrrrrr.
És el.
Más egyéb nem történt azon az éjszakán. Öt és hat óra körül már nagyon-nagyon fáztam, bokáztam és verbunkoztam, fejem a holdvilág alá tartottam. Zavart kissé, hogy mit keresek én a magyarok Szent Istvánja ünnepén, vasárnap éjszakából hétfőre virradólag a szovátai vasútállomásnak ezen a koszos, szúnyograjos padján, a csontdermesztő hajnali hidegben.
Vonat persze nem jött.
Valami cserkabala azért aztán mégis, ködből-sziklából, árpádosan-álmososan, kutyafasza-miképpen. Hirtelenjében csak ott rakataka-rakata: ott darabolja a csendet, észbe kaptam, s mire ismét füttyögetni kezdett volna, felkapaszkodok, hepp!, az első vagonba.
5. A pompás szerelvényt úgy állították össze, mintha a mozdony lenne a fölösleges, nem a kocsik.
Pedig majdnem minden az volt.
Mindjárt jött is a Nású, mondom: námbilét, nincs jegyem.
Legyintett.
Hová mennék?
Mondom, csak ide né, Vásárhelyre.
Rögtön kapcsolt, hogy hülye vagyok.
Akkor adsz ennyit meg ennyit, s leszállhatsz Balavásáron.
Hát nekem se pénzem, se kistáskám.
Csak a bicsakom.
"Áde icsá."
Odaadtam a szarvasagancs nyelű szuper szúróst. Udvarhelyen csinálták, egyik cikkemért kaptam vazze, barterbe.
Ilyen boldog Násút nem is láttam. Ha véletlen, izé, nem nála van, hasba kapja.
Valamiket tekert a szűk fülkében, és megteltünk gőzzel.
Nyomban elölt az édes álom.
De annyit sem álmodtam, mint ez a sztori.
Vitt a vonat, vitt a vonat – Dicsőig.
6. Röhögnétek –, akit oda bevisznek, onnan már csak kivisznek.
Hát itt a bolond, hé.
Valósággal letuszkolt a Nású.
Nehéz minduntalan mindenütt létre jönni.
Hol vagyok, hol járok, ki vagyok, s mi vagyok, kinek az udvarán árvátlankodok?
Oda lett írva pedig, így olvastam le kábultan: Tűrnövény.
Ez hát Dicső román neve.
Sok az én cimborám széles e világon, Dicsőben is ott van Seprődi a plájon. Seprődi Jóska a vasút mellett lakik, tömbházlakásában muzsikálnak matyik.
Matyi az egyik legjobb szászcsávási prímás volt. Azt hiszem, székelyszállási származék, bűvös ujjú aprótörpe. Megbrantosodtunk, hazáig kísértek, a tömbházban is zenéltek. Szép nevű cigányok voltak, az egyik Csányi, a másik Mezei, a falusiak száján pedig Kráncik, Dumnyezók, Kuslerek.
Kire mi ragadt.
Igazságtalan a világ.
7. A dicsői felső állomáson már úgy berzenkedik a frász, mintha Hideg Jóskát dermesztgetné, gyermekkorunk huncut kutyapecére, aki így mentegette magát, amiért nem foghatott halat a Kis-Küküllő lékéből: "Úgy faszok, hogy reszelek!"
Magam is úgy fáztam, hogy reszkettem, de a dicsői vasúti és buszállomás környékén akkoriban (ojjé, mondováltam immé), stántye pityere sírültebben zsongottak a bögrecsárdák, mint Vásárhelyen. Minden roma ismert minden másmindenkit és fordítva.
Pár szavamba, egyetlen lejembe került megtudni a kibédi származású borász lakhelyét, sőt telefonszámát.
Seprődit már korábban, a "városka színjátszói körében kifejtett teljesítményéért" (kapott díjat, héé!) becsültem. Amikor értem jött, azt már barátomként tette.
Nem nézek ki túl cigónak.
De mikor jött Jóska, a korcsoma népe megtapsolta érte.
(m!)
Hiába kérdezett: honnan érkezek, mivel jövök, mi a helyzet? Semmit sem tudtam felelni.
Megreggeliztetett, rendbe hozta a lelkemet is egy-két pohárnyi kisüstivel, aztán felrakott a marosvásárhelyi buszra –, és úgy adta az Isten, hogy aznap én voltam az első újságíró a drága munkahelyemen.
Ez utána aztán sosem fordult elő.
8. Öreg mentorom a trükkösségben, a pirospozsgás, a kilencvenkilenc vagy százhúsz kilós, facsaratos big-big bajszú Gyuri bácsi, a lap galambodi származású, többnyire a-zó nyelvjárásban beszélő mindenese váltig csodálkozott is rajtam.
"Há' hol a csurdé nyavajába jártál, te?"
(Hoppá, ezt a diáléktet én is beszélem.)
Az ő szája íze szerint válaszolok: "Aztat nem lehet elvacsaráztatni csak úgy, te Gyuri.
"Há' mi a keresztanyád mucskas fersingjébe nem haztá' egy karty béhánni valót?!"
Ebben neki volt igaza...
Észbe kapva bájos megoldást találtunk. Gyuri kölcsön adta a "béhánni valóhoz" szükséges pénzt, arra vettünk "eztet-aztat."
Én szépen kitöltöttem az úti rendelvényemet, de persze nem volt csatolható jegyem hozzá. Gyuri kiválasztotta a menettértit a mindig kéznél tartott, naptári jelölés nélküli, könnyen elsüthető rezerva tömbből, sőt, két úgynevezett "mellékstampullát" is ő maga nyomott a papíromra, azt pedig a főnök gyanútlanul aláírta s pecsételte. Félóra alatt írtam meg a cikket, és hoppá: déli kettőkor akkora összeget kaptam a pénztárnál, hogy Gyurival kacagva vonultunk végig a Dózsa György utcától a Főtéren fel, minden kisebb csehóban ünnepeltetve magunkat. Gyuri tiszteletpéldányt juttatott jóembereinek a szombati újságból, megemlítve, hogy a holnapiban, tehát a keddiben én, vagyis ez a tehetséges tróger is ír egy cikket, de hogy miről, azt nem szabad divulgálni. A csaposnak több példány is járt, mert a maga rendjén ő is hasznot húz a lap-bizniszből, úgyhogy cserében jár nekünk még egy-egy ingyen décent a pálinkából.
9. Istenem, vissza Szovátára. Bérelt egy ideig a lap egy villát a Telepen. Sorra és szerre nyaralhatott a társaság, két hétig tartott egy-esz szezon. Valamelyik esztendőben Gyurival meg a feleségeinkkel egyazon hétre voltunk oda "programálva".
De Gyuri lefújta.
"Bölönyivel nem menyek", jelentette ki.
"Pafátlan egy alak."
(Mármint én.)
"Túl sakat tud."
(Hát ki más?)
"El is mangya.'
(Na tessék.)
"És úgy írja meg, hogy nem is vagyak benne!"
(Mármint hogy rendszerint kihagyom a mi főtéri díszszemléinket.)
10. Érzelmes hozzácsatolás: – Ez azért nem egészen valós, drága Gyuri bácsi...Gondolatban s emlékeimben én még mindig veled járom naponta végig a Várost!...
Ott ragyog az a gyönyörű lány. Ha rákattansz, persze, már nem olyan. De az emlék, az ott fénylik, mint szivárvány a pisztráng farkán!
De sosem mertem elmondani a kedves feleségednek, Jolinak, aki ma is él, és vigyázza a tisztességedet, hogy volt a természetedben valami a Tamási Áronéból, akiről azt mesélik, hogy alig-alig szólt a nőkkel, mindvégig csöndben maradt, de amikor eljött a záróra ideje, valahogy rendszerint úgy alakult, hogy Áron intette le elsőnek az érkező taxit, és a legjobb csaj (akit mindvégig a fiatalok, Fodor Sándorék, Kányádiék táncoltattak-mulattattak), hipp-hopp: egy miccre csapta be magát, s a titokzatosan mosolygó, csokornyakkendős farkaslaki szeretővel úgy hagyták ott a kiskakas gavallérokat, mint Szent Pál annak idején a fajtájabéli sokaságot...
11. Mit szólsz hozzá, Gyuri bácsi?
Nem válaszol, ül egy padon a Vidám parkban, megértően mosolyog, mint mikor csak úgy, féloldalról, hozzávert a guta, de most nem dől el, mint valami pityókás zsák, most keményen tartja magát, úgy találom, hogy idegesen hozzám verne, amit nem tett élete során soha, most adna egy fülest, a sok-sok kibabrálásért, amiket a rovására elkövettem, megsapkázna bizony, meg is érdemelném...De nem teszi: csak hátradől, hogy lássa a világ az ő orcájának erős pirosságát, az ő mosolyának derűs mindenségét, és hadd lássa mindenki, miképp pödri Gyuri az ő hatalmas bajuszát.
12.Búcsúznék, de még kérdez valamit:
A pisztrángos kislányt, látod-e, a pöttyöst?
Látom, hát hogyne látnám. Ott lakik a...Rákattintok, hát nem fakul!
Integetek neki itthonról, Szovátáról.
Izzik a farka, virít a patakból...
13. Egyszer majd elkapjuk, öreg!
Szólj hozzá !
Domííííííííííííí... Domíííííííí... Domííí... Domí... Domi... Dom...
Tudom. Nem emlékezhetsz a hetvenes évek közepén arra a kölyökre, aki annyira meg akart tanulni úgy írni mint te, hogy alig találja a saját hangját, s akit korondi (parajdi? - hogy is emlékezhetnél, ha már én sem erre) tanárként láttál vendégül egy erősen ideges és átlátszó istenhozottra a szocreál vendéglőben.
Ám ez eddig sem itt, sem ott. Azért szólok hezzá jelen szavaidhoz, mert a szovátai pisztráng a gyomromon keresztül nekem is előkelő helyet foglalt el a lelkemben. Irodalmi berkekbe utamat (dilettánsként, álszerény szónyűvőként, vagy egyszerű olvasóként: nem kívánt kihúzandó!) pedig én is egy Gyurival együtt köveztem. Simó Gyurival, aki annak ellenére, hogy megérdemelné, sohase lesz Gyuri bácsi: Gyurikaként halt meg Isten nyugtassa.
Hallod-e Domi? Ez elég ok számomra elmondani neked, hogy összefuttattad a nyálat a számban...
:)
ülök melletted...hallgatom és ízlelgetem a mondandódat , s gondolom magamben ehejt-és ahajt... jaj bee megasszonggya...s ha odajutunk , hogy " pafátlan egy alak" ...mondom magamban tovább egy odillő kedves szavammal - s mucsok.... de nem merem kimondani...s a végén amikor a régi vágy megjelenik a szemedben , úgy lelkemből kívánom Neked, Nektek: egyszer kapjátok el! ...Öreg....úgy Isten igazából, fiatalosan! ...beee jó TégeDET hallgatni...
Kösz a pünkösdi mondatokat.
Tavaszodik, de lassan.
Domi
Domi! Ha azt mondom, zseniális, akkor keveset mondtam. Ha azt mondom - igaz, akkor is keveset. Mert nagyon igaz. Édeslelkem (mondaná Gyuri, ha élne szegény) eztet jól megfacsartad. Ha meg aztot mondom, szép, akkor szinte semmit sem mondtam. Rég az ideje nem olvastam ilyen jót. Pedighát aztot tudad, édeslelkem, hogy én tégedet mindig szívesen olvaslak. Tod mit felejtettél el? Hát Gyurinak (idegenyeknek: Gyuri bácsi) aztot a görböletes bajuszkeféjit, amivel felfelé kunkorította a férfiúi ékitményit. Ha jól emlékszem úgy mondta, a nagyapjától öröklötte aztot a kefét. Ami a legjobban tetszett (szubjektive), hát az út, a szerkesztőségtől a posta felé, amit magam is gyakorta bejártam Gyurival, s az obligát megállókkal a bárokban, borpincékben s egyebütt, ahol tüzes nedűt szürcsölgettünk, s közben ő osztogatta az obligát tiszteletpéldányokat pálinka-paraszolvencia gyanánt. Na, azért a Seprődi Jóskás rész sem kutya. Köszi a kellemes emlékezésért. Áldjon Isten mezőkbe!
Gyönyörű ez az írásod is mint mindenik. Örülök, hogy olvashattam.
Samu drága!
Egy a bajunk: mire igazán és szeretethetőleg örülhetnénk egymásnak, már szinte semminek sem örülhetrünk. Kedden temették el egykori osztály- és padtársamat Csíkszeredában, aki olyat tett, mint senki soha, nekem: ajándékba készített egy báránybőr kucsmát.
Ferencz Pista az ő neve.
Baszkulántos volt pedig a természetünk.
Végig-nyomorgattuk-piszkáltuk-hendergettük egymást, míg a középiskola négy osztályát karmolgattuk.
Utána úgy vitt lefelé a víz, mint a kánisz mergát a Küküllő. Előbb csak hoppon, aztán már toppon, s végül sehogy.
Eloszlottunk a keskeny szeretet süppedékén.
Őt megszerette egy nő, én is egyet, s avval válé.
Tisztességgel becsültem a szekrény tetején a pompás göndör fejrevalót.
A Pista készítette fekete báránybőr sapkát életem legszebb ajándékának tekintettem.
Jöhetett mindenféle télidő, és jaj, szégyellem, de nem tudom, hol veszítettem el a barátság és a fejem védő ékét...
Nem mondtam meg Pistának, soha. Őneki nem volt gond, százszámra gyártották a sapkákat az édesapja műhelyében. De ingyen csak én részesültem a munka gyümölcséből!
Találkozgattam néha vele, véletlenül. Szerette a jó cigarettát, a jó italokat.
Tudott élni.
Nem tudom, de tudom: mennyire sikerült kibabrálnia a fekete vőlegénnyel.
Kedves Samu! Gyere haza, egy kortynyi kézfogásra, egy nyelésnyi ölelésre.
Domi
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
PayPal segítségével
átutalással
nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB
Az adományozás adómentes.
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com. Működteti:
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz