Magam sem tudom mi lehet az oka.Talán az új év fordulója adta az alkalmat,hogy az idő múlásáról gondolkozzak.Egy kicsit megálltam és megpróbáltam visszapörgetni az elmúlt évtizedeket.No nem mintha sajnálnám elmúlásukat,csak úgy,számba vettem őket.

  Voltak jobb és rosszabb időszakok,mint minden életben.Frissiben ,egyik-másik elviselhetetlennek tűnt,de meg kellett harcolni velük és túl kellett élni.Sikerült!

  Az örömteli időkből lehetett építkezni és erőt meríteni.

  Így múltak el az élet évei. A régi levelek között találtam egy verset,amit egy barátomtól kaptam több éve és most nagyon ide illik.Íme:

                               Grandjean Andor.

          Egy szó az öregségről.

     Illatát veszti a virág,

     Lassankint fakul a világ

     Az öreg szemüvegen át.

     Nézzed csak,jaj,de furcsa itt,

     Az élet ugyan merre vitt,

     Kaptál tőle valamit?

     Valaki szólít,nagyapó!

     Valahogy szíven üt a szó,

     Kinézel,hull már,hull a hó.

     És lassanként rájössz magad,

     Erődből biz nem sok maradt,

     Alázatos lesz a szavad.

     Fiad,lányod felesel,

     Már jótanácsnak kevesel,

     Hisz olyan gyakran elesel.

     Csiszol és koptat az idő,

     A napjaidnak szárnya nő,

     Apád botját hát vedd elő.

     Tanulj ballagni csendesen,

     Megállni úton,útfelen,

     Öregesen és kedvesen.

     Hallgatni halk napok során,

     Magányosan és tétován,

     Akár apám,szegény apám.

     Míg rájössz lassankint magad,

     Akárhol is, magadban vagy,

     Nem vagy se jó,se bölcs,se nagy.

     Öregszik lassan a világ,

     Vadlúd repül a ködön át,

     Bízzad rá estéli imád.