ÉN –es időszak kezdete, elő monológgal.

                                          Mariánum – Kolozsvár. XVIII.

      Hosszantartó meditálás, tépelődés után is állandóan visszatérő gondolatok tolakodnak elő.

                           A  m ú l t r ó l, a  h o g y a n r ó l, a  m i é r t r ő l.

Az eddig leírtakban jószerivel megkerülhetetlen volt számomra a m ú l t megidézése. Az ősök, az elődök felidézése valamiféle tisztelgés akart lenni irántuk, róluk. Szerintem

megkerülhetetlenül tudni kell a gyökereinkről. Honnan is indultak a későbbi cselekedeteink mozgató rúgói. Illik tudni kik voltak a közvetlen közelebbi és távolabbi őseink!

A  h o gy a  n –ra  gondolva már kapunk valamiféle fogódzót az elődeink cselekedeteiből. Mit és hol tanultak, munkálkodtak valamikor? Iskolákra, munkahelyekre, lakhelyekre gondolok. Milyenek voltak, lehettek az akkori körülményeik, lehetőségeik?

A  m i é r t e k –ben benne vannak a hajdani céljaik. Mit akartak, mit szerettek volna elérni? A motivációikat biztos befolyásolták az akkori idők mozgástere is. A sorsukat, mint minden más emberét is – a történelmi események mélyen meghatározhatták Erdélyben, Magyarhonban, a Kárpátok medence-színpadán, tágabb értelemben akár egész Európában és a nagyvilágban. Akárhova is sodorta őket akarva-akaratlanul az idők viharai, széljárásai, meg kellett állják a helyüket emberséggel. Főleg a szeretteikre kellett koncentráljanak. Így maradt meg egy biztos folytonosság, kölcsönös tisztelettel, önzetlen segítséggel, szeretettel egymás iránt és egymás közt.

       Közbevethetjük a nagy kérdést, jó, nemjó a fenti eszmefuttatás, de hogyan jutunk el az általunk felállított fő témához, azaz Kolozsvárhoz és a Mariánumhoz?

Már korábban is említettem: a kíváncsiság nagy úr! Mindig elvisz valamerre, főleg előre, de cikkcakkosan vissza is fordul, visszanéz. És akár véleményt is alkothatunk a megtett útról, a cselekedetekről. Nem ítéletet fogalmazhatunk, inkább véleményt, meglátást!

Azt is tudjuk, hogy a valóság mindig több mint érdekes! Ez közhely, de igaz. A ma valósága, jelen életünk jobban megfogható, érthetőbb, mint a múlt. Közelebbi, mert a miénk.

Azt is elmondhatjuk, hogy újrateremteni egy letűnt világot nem lehet, nem is kell, de felidézni a múltat, az elődeinket, az már más lehet, elérhetőbb. Csak egy kis empátia, képzelőerő és objektivitás szükségeltetik. Ezért is inspirálhatnak ebben az összetett visszaemlékezés történetben, egybeszőve az önéletrajzi elemeket, a kordokumentumokkal, a múlt és a jelen történelmi eseményeivel. Ez volna a lényeg!

       „Az élet egy nagy monológ!” – mondta hajdanán, valahol, valamikor Gobbi Hilda, a nagy színésznő. /Van-e aki a nevét nem ismeri?/. És a monológ valahol elkezdődik.

       Sokszor a legfontosabb kérdésünk a MIÉRT? Lehetséges az ember azért lett ami, mert tudni akarja a dolgok működését, érteni akarja önmagát és a környező világot. Jó dolog-e töprengés nélkül elfogadni mindent, a kételyeket, a vágyakat, a célokat? Ha ilyen gondunk akad, ha tudatosak vagyunk és kíváncsiak, akkor próbálunk utána járni az ismeretlennek, a miértnek, a hogyannak. Ez előre viszen. A gondolkodás nem fájhat! A kérdőjeleket ki lehet bontani. Így magabiztosabbak lehetünk a minket érdeklő dolgokban. A kutakodásnak, a kérdezősködésnek a MIÉRTEK-nek nem lehet határa!

                                                                        X    

      Vajon minek lehet nevezni vagy jellemezni, minden pátosz nélkül, egy emberke világra jöttét? Nyitány… belépő?! Ezek inkább zenei műfajhoz, operához kapcsolható kifejezések. Ennél többről van szó: megszületni, világra jönni – az inkább egy csoda, a teremtés csodája!

Keresztény-keresztyén (katolikus, protestáns) vallás szerint a születés Isten akarata, a Teremtés beteljesülése! A család részéről ez minden bizonnyal egy nagyon is várt öröm, ez a boldogság maga. A születés: az utód eljövetele, az élet folytonosságának a pillanata. A nagy pillanat, a létezés,a születés sírással kezdődik. Igen, sírva jövünk a Világra. Sírva jelezzük, hogy megérkeztünk, megjöttünk. Vagyunk! De ez az első sírás a szülőknek, az anyának, az apának ez egy nagy felsóhajtás, egy öröm, egy mosoly elindítója.

A Kezdet, az Én-világunk indulása. Hogy hol is van a Kezdet? Ez sem mindegy. Talán valahol írva vagyon. Hegyen… völgyben, kisfaluban, nagyvárosban?! Mondani szokás: a Sors, a Végzet, a Fennvaló valahova elvezet minket. Fátum szerint, mindennek oka van. Ki ezt vallja, ki azt.

       A saját Kezdetre gondolva, az úgynevezett Én-világom indulási helyére, utólagosan visszagondolva, hajdani kolozsváriként, számomra az a „szent hely” a valamikori kolozsvári Mikó utcában volt. Pontosabban a Mikó kertben emelkedő impozáns Klinikák egyik épületében, az ottani szülészeten.

A későbbiekben, évek múltán már felnőtt fejjel, ahányszor csak arra felé vitt az utam, banálisan hangzik, és megmosolyogtató, de óhatatlanul is Petőfi híres verssora jutott eszembe, és szinte mindig elmormoltam magamban némán: „Itt születtem én ezen a tájon…” Ilyenkor valamiféle melegség járt át és valahogy mindig kihúztam magam, egyenes derékkal lépdeltem tovább. Itt sírtam magam a világra! Itt kezdődött az Én-világom.

Az már a Sors keserű fintora, hogy évekkel, évtizedekkel később, ugyanitt, ugyanezen Klinikák falai között, egy másik épületben távoztak az élők sorából mindkét Szülőm! Ez is egy végzet, a Fennvaló akarata, beteljesülés, egy életút kezdete és vége, néhány tíz méteren belül… Öröm és fájdalom egy helyen!

                                                                    X

      A szülészetről kikerülve első kolozsvári otthonom, a Jókai utcában lévő Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem egyemeletes épületének egyik szolgálati lakása volt. Itt kaptak kiútalt lakást Szüleim, Brassóból való átköltözésük után. Ezzel az egyetemi lakással kezdődött az én egyetemi lakásaim sorozata több mint harminc éven át, a későbbi Arany János utcai és a Horea úti Mariánúmig, 1973-ig.

     Az Én-el, a velem kapcsolatos vidám és szomorú, meg nevetséges és komolykodó egyetemi történéseim ezután következnek. Talán majd az is kiderül, miért mondhatom, vallhatom, hogy valamikor bizony Kolozsvár, meg a hajdani Mariánum voltak életem rövidebb-hosszabb felejthetetlen, szerelmetes évei.

                                                                X  X  X

2015. Március 11.

.

.