A pókai Kristóf Piroska tanítónő, 40 éves oktató-nevelő munka után, tavalytól nyugdíjas. A nagy köztiszteletnek és elismerésnek örvendő pedagógus Egrestőn kezdte pályafutását, de ezt követően 37 évet tanított szülőfalujában, ahol hosszú időn át a kulturális és hagyományőrző rendezvények mozgatórugója volt. Piroska nénivel pókai otthonában beszélgettünk.
 

- Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára, a tanulóévekre?

- Ketten voltunk testvérek, szüleim földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. Nővéremmel már gyerekkorban konkrét feladatokat kaptunk, be kellett segítenünk a mindennapi teendőkbe. Óvodába a régi kastélyba jártam, amire sajnos, már nem lehetünk büszkék. Egy Hollandiából visszatelepedett hölgy vásárolta meg az örökösöktől, aztán a lebontás mellett döntött. Az önkormányzatnak úgy tudom nem volt anyagi lehetősége megvásárolni, így már csak romokat találunk a gyönyörű épület helyén. Csodaszép környezetben, a Fenyvesnek nevezett helyen állt a kastély, itt tartottuk az első két falunapot is. A falu nagyon fájlalja, hiszen az épület a település dísze volt. A tulajdonos turisztikai célokra akarta használni, két kis faházat is épített mellé, aztán meggondolta magát. Visszatérve az óvodás évekre, el kell mondanom, hogy abban az időben, napközis óvoda működött Pókában. A helyi asszonyok főztek, a marossárpataki Györfi Ágnes volt az óvó nénim. Nem felejtem el, hogy akkor jelentek meg az első Paprikajancsi babák, ezek voltak a legkedvesebb játékaink. Hét évesen kezdtem az iskolát, a régi református iskola épületében, ahol szimultán oktatás zajlott. Az első tanító nénim Ördög Éva volt, aki nagyon meghatározó volt életemben a későbbiek során. Úgy vélem, hogy hasonló stílusú pedagógus volt, mint én, nagyon sok közös tulajdonságunk volt.  Később Vajda Ibolya és Nemes Katalin tanítottak még az alsó tagozaton. Az V-VIII. osztályt is Pókában végeztem, keresztúri és toldalagi osztálytársakkal. A tanárok közül Gergely Etelka és Zsombori Mária később kollégám lett. A nyolcadik osztályt már az új pókai iskolában végeztem, amelyet 1967-ben adtak át. Kereskedelmi iskolába akartam menni, aztán a mindig kedves Ördög Éva tanító néni jutott az eszembe, az utolsó pillanatban meggondoltam magam, s a tanítóképzőbe felvételiztem. Itt kiváló tanáraink voltak, tanácsaik egész pályafutásom alatt elkísértek. Belénk oltották azokat a jellemvonásokat, amelyekkel egy igazi pedagógusnak rendelkezni kell.

- Hol kezdte pedagógusi karrierjét?

- Tanulmányaink befejezése után, az oklevéllel a kezünkben tudtuk meg, hogy bár 29-en végeztünk, csak 12 üres tanítói állás vár ránk, s ezek közül is a legtöbb tanyákon volt meghirdetve. Óvónői állást vállaltam a vegyes lakosságú Egrestőn, ahol egy nagy létszámú csoporttal kezdtem a munkát. Kezdetben nehézségeim voltak a román nyelvvel, de rövid idő alatt jól elsajátítottam az ország nyelvét. 1973-ban hazaköltöztem, férjhez mentem, s egy évvel később megszületett Ildikó lányom. A gyermeknevelési szabadság abban az időben négy hónap volt, így korán vissza kellett térnem a tanulókhoz. Pókából ingáztam Egrestőre, ami jövet-menet 100 kilométert jelentett, s ebből 6 km-t gyalog kellett megtennem. Közben itthon a mezei munkákba is be kellett segíteni. Nem volt könnyű, de fiatal voltam és nem panaszkodtam.

- Mikor sikerült visszatérni szülőfalujába, Pókába?

- 1975-ben, sikeres véglegesítő vizsga után, megtudtam, hogy a pókai tanítónő Marosvásárhelyen jutott álláshoz és nagy örömmel jöttem haza. Ezután kezdődött életemnek az a periódusa, amit én humorosan prófétáskodásnak szoktam nevezni. Ismertem a régi, bölcs mondást, amely szerint senki sem lehet próféta a saját falujában, de én elhatároztam, hogy rácáfolok erre, s bebizonyítom ennek ellenkezőjét. Ez persze nem volt könnyű, de úgy érzem az emberek hamar elfogadtak és megszerettek, nem lehet okom panaszra. Hazaérkezésem idején, egyetlen helyi pedagógus voltam Pókában, a többi tanerő ingázott. Nem sokkal később kineveztek kultúrigazgatónak, ami kezdetben azért volt kínos számomra, mert az idősebb kollégáktól kulturális munkatervet kellett követelnem, hetekre lebontva, mert elég sűrűn ellenőriztek. Azokban az években néptánccsoport és színjátszó kör működött a faluban, rendszerint felléptünk helyi rendezvényeken és a Megéneklünk Románia nevet viselő versenyeken. Elsődleges cél a helyi szórakoztatás volt, a 80-as években a fellépéseket mindig bál követte, de csak éjfélig volt jóváhagyva a táncmulatság. Egy alkalommal, a fiatalok kérésére tovább mulattunk, s fél kettő körül megjelent egy rendőrautó a kultúrotthon előtt. A kultúrigazgatót keresték, s alaposan lehordtak, amiért megszegtük a szabályt. „Holnap reggel nyolckor jelentkezik a városi milicián”- utasított az egyik, s én nagyon megijedtem. A helyi rendőr, Babos Ferenc mentett ki a bajból, de többet nem mertem eleget tenni a fiatalok kérésének.

- Tudomásom szerint, néhány évet Marosszentgyörgyön is laktak. Miért költöztek el Pókából?

- Ildikó lányom negyedikes volt, amikor először merült fel annak a veszélye, hogy megszűnik a pókai felső tagozat. Férjem egy marosszentgyörgyi építkezési vállalatnál dolgozott, s felajánlottak neki egy szolgálati lakást. Úgy döntöttünk, hogy elköltözünk egy időre Pókából. 1984 és 1995 között laktunk Marosszentgyörgyön, később a szolgálati lakásból kiköltöztünk, s magánlakást vásároltunk a tetőn. Én vallásos családban nőttem fel, édesapám hosszú ideig volt presbiter, így Szentgyörgyön is rendszeresen jártunk templomba. Mikor Hajdó Károly vezetésével megalakult a Soli Deo Gloria vegyeskar, nagyon sok kolléga mellett, én is tagja lettem a kórusnak. Ezek az évek felejthetetlenek számomra, mert egy kiváló közösségbe kerültem. Rengeteg ismerősre tettünk szert, nagyon sokat vendégszerepeltünk. Többek között egy holland kórussal is barátságot kötöttünk, s ennek köszönhetően, 1996-ban eljuthattunk a tulipánok országába. Hazaköltözésünk után még négy évet visszajártam próbákra. Elsősorban azért kellett visszatérnünk Pókába, mert öregedő szüleimet gondozni kellett. Édesapám váratlanul hagyott itt bennünket, halála nagyon megviselt, édesanyámat 15 évig ápoltuk.

- Könnyen ment a visszailleszkedés? Hogyan fogadta a falu?

- Könnyen ment a visszarázódás, hiszen a szülőfalumba tértünk vissza. Az oktató-nevelő munka mellett azonban a visszakapott földterületeket is meg kellett művelni. Akkor azt hittük, hogy falun nem lehet karba tett kézzel ülni, de talán tévedtünk. Mai szemmel úgy vélem, hogy túl sokat vállaltunk. Jelenleg is két fejőstehén, egy ló, sertések, háziszárnyasok vannak az udvaron. De nem bántam meg, hogy hazaköltöztem. Én mindig pókainak éreztem magma, nem tudtam szentgyörgyi lenni. Nekem mindig tetszett az a pókai mentalítás, hogy az utcán a régi öregek mindig megszólítottak. Amióta ők nincsenek közöttünk, már senki sem érdeklődik, a régi tiszteletadó korosztály megszűnt, kihalt. Az idősek kedvessége, közvetlensége szép vonása volt a pókai embereknek, jól esett a kapott tisztelet, szeretet.

- A rendszerváltás után már senki sem kötelezte, de továbbra is szívesen irányította a pókai kulturális életet…

- Bár sosem voltam párttag, az utasításokat végre kellett hajtani, nagyon sok ingyenmunkát végeztetett a régi rendszer a pedagógusokkal. Emiatt voltak olyan falvak, ahol a tanerők a rendszerváltást követően visszavonultak, s nem vállalták a további önkéntes munkát. Én úgy éreztem, hogy rám szüksége van a településnek, ezért nem tettem. Egyik kezdeményezője és mindenkori szervezője voltam a pókai falunapoknak, amelyet már 10 alkalommal tartottunk meg. Nyugdíjasként is szívesen rendekezésre állok, ha szükség van a tanácsomra, segítségemre. Egy falumúzeumról is álmodok, amelyet minél hamarabb létre kellene hozni, mert elkallódnak a régiségek. Egyelőre azt a választ kaptam, hogy nincs terem, de remélem, hamarosan változni fog a helyzet.

- Milyen tanító néni volt Kristóf Piroska? Kérem, néhány szóban jellemezze önmagát…

- Kollégáim véleményeire és az elért eredményekre alapozva, úgy gondolom, hogy nem voltam rossz tanító néni. Sok egykori tanítványom végzett főiskolát, egyetemet, de arra is büszke vagyok, hogy jó szakemberek is vannak egykori diákjaim között. Igényes, szigorú, mindig következetes pedagógus voltam, nagyon szerettem a munkámat és a gyerekeket. Persze, hiányosságaim is voltak, kitüntetéseket nem kaptam, de nem is vágytam ilyen jellegű elismerésre. Nekem egy kedves mosoly, egy elismerő szó, egy csokor virág mindennél többet ért. Az évek során mindig arra törekedtem, hogy a lelkiismeretem legyen nyugodt, másnak a véleménye keveset érdekelt. Köszönöm a Jóistennek, hogy a szolgálati évek alatt egészséget adott, s mindössze 9 napot voltam betegszabadságon.

- Nagyon büszke három unokájára… Van már közöttük iskoláskorú?

- Jászmina 10 éves, Inez 5 esztendős, Dániel másfél éves. A kislány gyakran felhív telefonon, hogy segítsek a házi feladatok elkészítésében és én nagy örömmel teszem. Imádom az unokákat, rendszerint elhalmozom őket meséskönyvekkel, folyóiratokkal. Úgy érzem, hogy nekik köszönhetően lehetőségem van tovább tevékenykedni. Lányom, Ildikó asszisztens az idegsebészeten, ezért amikor szükség van rám, szívesen besegítek a gyereknevelésben. Az unokák mellett nem lehet unatkozni…

                                                                                                                        Berekméri Edmond