Akinek sosem volt ideje unatkozni

Irodalmunkban fehér hollónak számít a hosszú életű tollforgató*. Nagy Pál 1924. január 30-án jött a világra.

– A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben születtem, nem messzire Marosvásárhelytől. Ott cseperedtem fel, édesapám ott volt református kántortanító. Ennek a falunak a közösségében és a szomszéd falvaknak az ismeretében ragadt meg bennem a szórványkérdés iránti máig tartó komoly, mély érdeklődés. Ez abban is megnyilatkozott s megnyilatkozik talán manapság is, hogy irodalmárként, nem utolsósorban ennek a  tájnak, ennek a szomorú, szépségekben oly gazdag világnak, a mezőségi magyar szórványvilágnak az embereit, íróit, jeles személyiségeit különös szeretettel kutassam föl a múltból, mutassam föl a jelenben. Így kötődött sírig tartó barátságom Sütő Andrással, aki a mezőségi magyar szórványvilág közepéről, Pusztakamarásról indult el világhódító útjára, így kapcsolódtam hozzá a Mentor Kiadó jóvoltából Wass Alberthez, akinek életmű-sorozatát adjuk ki a szerkesztésemben immáron évek óta, és a harmincadik kötet felé tartunk. Így érdekelt mindig például Kiss Jenő kolozsvári költő lírája, költői világa, és írtam is róla – s tovább sorolhatnám a jeles neveket. Váltig állítom, hogy a szórványkérdés a romániai magyarság legsúlyosabb, legkomolyabb, legmélyebb problémája a jelenben, és az lesz még inkább a jövőben. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Ezt igyekeztem s igyekszem úgy, ahogy tudtam s ahogy tudom, a magam szerény tehetségével tudatosítani, és szolgálni. Amíg még mozgatni tudom a tollamat, a kezemet, addig váltig és továbbra is megmaradok ennek a szórványkérdésnek a bűvkörében, mert ez valóban mélyen hozzám tartozik – vallotta 85 éves korában. (Gond és remény)

Gazdag életű ember, van mire emlékeznie, hiszen diákkorában magát Móricz Zsigmondot is látta, a nagy író marosvásárhelyi látogatása idején, hogy aztán szinte gyerekfejjel váljon a Kelet Népe vásárhelyi munkatársává.

– A vásárhelyi Református Kollégium diákjaként egy időben elnöke voltam a Mentovich Ferencről elnevezett önképzőkörnek. Egyetemi hallgatóként Kolozsvárt tagja voltam a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesületnek és a Móricz  Kollégiumnak. Vásárhelyt kétszer is titkára voltam az Írószövetség fiókjának. A múlt század hatvanas éveinek végén ugyanitt útjára indítottuk az Aranka György irodalmi kört, s egy ideig ennek is az elnöke voltam. Ugyanekkor elindítottam, szerkesztettem a helyi napilap Figyelő című irodalmi-művészeti mellékletét. Századunk kilencvenes éveinek kezdetén megalapítottuk Marosvásárhelyt a Kollégiumi Öregdiákok Baráti Körét, s ezt vezettem – elnökként – pár esztendeig. Voltam utána az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezetének alelnöke is. Tagja vagyok a Romániai Írók Szövetségének, a Magyar Írószövetségnek. Mindig szívesen mentem bárhová előadásokat tartani, író-olvasó találkozókon részt venni. Szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni. Még manapság sem... – hangoztatta egyik interjújában.

Írói  hivatásáról másutt így vall: – Valahogyan összefüggőnek, elválaszthatatlannak látom a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Erről tanúskodnak – érzésem szerint – az utóbbi években megjelent köteteim is. (...) Nemigen tudnék az irodalomról elvontan, életkörülményeinktől, örömeinktől – gondjainktól és reményeinktől, örömeinktől és bánatainktól – függetlenül beszélni. Bár az is igaz, egy idő óta – öregen és egyre fáradtabban – publicistaként már csak ritkán tudok szólni közösségi dolgainkról. Itt vannak a tehetséges fiatalok, tőlük várhatunk eligazító, felrázó szavakat...(Vallomásos emlékek)

Hosszú élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Könyvismertetőiben mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe, és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, a személyesség sosem ütközik ki a párperces olvasásra, olvasói párbeszédre serkentő „monológokból”. Betűvetés mezején című kötetében például többek között Molter Károly, Szenczei László, Horváth István, Szépréti Lilla, Fábián Ernő, Veress Dániel, Szemlér Ferenc, Fodor Sándor, Zágoni Attila, Mikó Imre-Kicsi Antal-Horváth Sz. István (a Balázs Ferenc-antológia szerzőhármasa, Mikó halála után Kicsi Antal írta tovább, az ő elhunyta után a fiatalabb szerző fejezte be a monográfiát), Szabó T. Attila, Tamási Áron, Kemény János, Sütő András, Gellért Sándor, Sipos Domokos, Bözödi György az 1989 előtt keletkezett írások szerzői, a későbbiekéi pedig Kacsó Sándor, Tamási Áron, (az akkor hatvanéves) Ráduly János, Bözödi György, Sütő András, Sipos Lajos (Tamási-monográfia szerzője), Nyirő József, Szász István Tas, (a nyolcvanéves) Fodor Sándor, Wass Albert, Beke György, (a hetvenéves) Páll Lajos. És nem érzünk semmiféle törést a korábbi és későbbi szövegek között, sem szemléletben, sem stílusban.

Aki ennyit élt, az sosem fogy ki a mondanivalóból. Anekdotikus kis történetei is dokumentum-értékűek lehetnek, közelebb segítenek egyik-másik írónk bensőségesebb megismeréséhez. Bár főként irodalomkritikai cikkek, s olykor színibírálatok írásával egészült ki szerkesztői működése az Igaz Szónál, A Hétnél, az Új Életnél és más lapoknál, és elsősorban a művek, teljesítmények mérlegelése, értékelése volt a legfontosabb feladata, Nagy Pál sosem tudott mereven elvonatkoztatni a teljesítmény teremtőjének emberi arculatától. – Vallom: ezek a vonások és adottságok az író, a művész teljes egyéniségének meghatározó elemei, s elválaszthatatlanok tőle. Még az apró gyöngeségek, esendőségek, kis botlások is sokat elárulnak egyik-másik „mester” lényegéből.

A Bajor foltja című írása, mely a Tinta a Kisgöncölben című könyvében jelent meg, arról szól, hogy 1956 júniusában tartották meg az akkor népi demokráciának mondott rendszer első írókongresszusát Bukarestben, amelyre számos fiatal írót, költőt, szerkesztőt is meghívtak. Díszesen terített asztalok várták a vendégeket, a főhelyen a pártkorifeusokkal, akiket a magyar írók nevében a románul meglehetősen hibásan beszélő Nagy István köszöntött. – Bátran ránézett a magas rangú pártemberekre – emlékezik Nagy Pál –, talán a kezét is meglendítette abban az irányba, s így kezdte szónoklatát: „Mă simt ca în pădure”... Vagyis: Erdőben érzem magam... Kifejtette aztán, hogy itt és most – valamint általában – olyan erdőhöz hasonlatos hazánk virágzó irodalma, ahol a madarak különböző hangon énekelnek, és ez a nagy csivitelés voltaképp nem egyéb, mint a szocialista-realista összhang... Amikor befejezte, az elvtársak elnézően mosolyogtak s lelkesen tapsoltak...

A hosszúra nyúlt ebéd végén hozták a parfét. Ekkor már ugyancsak emelkedett hangulat uralkodott a teremben. Gyorsan kibontakozott, s a legváltozatosabb formában nyilatkozott meg a népek barátsága: huszonéves kolozsvári magyar novellista ölelgette az ősz hajú román költőt és fordítva.

Ilyen körülmények között történhetett meg, hogy Bajor Bandi barátunk egy óvatlan pillanatban ráült a saját parféjára, ami nem sokkal előbb, kideríthetetlen okok folytán került a székére. Ennek következtében hatalmas folt keletkezett az ünnepi alkalomra gondosan kivasalt nadrág fenekén.

Bandi azonban nem veszítette el a fejét ebben a kritikus helyzetben sem. Miután sorba járta az asztalokat s mindenkinek elpanaszolta végzetes leülésének következményét, odalépett a főnökökhöz, mégpedig a cenzúra (vagy ahogy akkoriban szemérmetes szerénységgel nevezték: a sajtóigazgatóság) első emberéhez, akit a szakma berkeiben csak Dömének nevezett mindenki, s nyájas közvetlenséggel így szólt hozzá: – Ardeleanu elvtárs, maguk annyi mindent ki tudnak venni a lapokból. Nem tudnák kivenni ezt a foltot is a nadrágomból?

És odafordította a hátsó felét…

Úgy tűnik, Dömének is volt némi humorérzéke, a jelek szerint megértette a kérdésfelvetést, és jót nevetett. Pillanatok alatt híre támadt a dolognak a sűrűn koccintgató vendégsereg körében.

Ezen a kongresszuson egyetlen hozzászólásnak sem volt a Bajor foltját elhomályosító sikere.

Kilencvenedik születésnapját baráti ünneplés és koccintás helyett, egy sajnálatos baleset okán: jobbára az ágyban kellett töltenie Nagy Pálnak. Mi mást kívánhatnánk neki mégis, amellett, hogy gyógyuljon meg mielőbb, mint azt, hogy őrizze meg kedélyét, humorérzékét, és mindenki mást lekörözve lépje majd túl a százat!

*A hosszú életűek névsorát emlékezetem szerint Anavi Ádám vezeti, aki három nap híján száz évet élt; Kós Károly 94, Hubay Miklós 93, Vita Zsigmond 92, Balogh Edgár 90 éves korában hunyt el.

(Elhangzott 2013. február 2-án, a Marosvásárhelyi Rádióban)