Fiam, be jó, hogy hazajöttél!

Nagyböjt 4. vasárnapja

A nagyböjt közepén az evangéliumok legmegrázóbb, páratlanul izgalmas történetét, az isteni megbocsátás iskolapéldáját olvassuk. Ez a példabeszéd a köztudatban a tékozló fiúról szól, aki ideje korán pimaszul kikéri jussát, otthagyja az atyai házat, majd elkótyavetyéli atyja örökségét, végül bűnbánatot tart és hazamegy.

Erről a fiúról már minden rosszat elmondtak. A bűnös ember tükörképe lett, akinek fojtó az otthon, az egyház légköre, akinek fontosabb, az ’élek úgy, ahogy akarok’ nagymellényű önállósága. A kisebbik fiú magatartásában valóban tetten érjük a bűn drámáját, a szabadság kockázatát, a hazulról elcsángálás délibábját, ugyanakkor a minket Atyaként szerető Isten gyengéd jelenlétét is.

Megrendítő, micsoda károkat képes okozni a bűn hatalma. A bűn okozta örömbe hamar üröm vegyül, amit szabadságnak éreztünk fájdalmas rabsággá válik. Balás Béla püspök kezdő pap korában egy ismerősét kísérte el a Hárs-hegyi Elme Szanatórium zárt osztályába. Az egykor ragyogó szépségű titkárnő elszerette főnökét, majd összeköltözött vele. Elegáns lakásukban szórták a pénzt, egymást követték az ivászatok, majd az abortuszok. Végül megunták. Az asszony kiugrott az erkélyről, mégis életben maradt, aztán mérget ivott, de ismét megmentették, viszont a szabályok szerint többé már nem hagyták magára. Így került intézetbe. Amikor a pap belépett a zárka-szobába, a nő tébolyult siránkozással egyre csak azt hajtogatta: „nekem nincs lelkem, hol a lelkem?” Ebben a kínos helyzetben a pap próbálta vigasztalni: „magának igenis van lelke. Itt van. Csak most fáj. Alszik. Bánja meg a bűneit, s akkor meggyógyul”… Akkor semmire sem jutottak. Aztán néhány hónap múlva ismét hívatták a papot, akkor már a folyosón csöndesen a pap elé jött. Letérdelt, elvégezte a szentgyónását, megáldozott, majd visszakísérték a kórterembe. Az alkalmazottak elbeszélése szerint állítólag teljesen megnyugodott, kapott egy imakönyvet, amit ronggyá olvasott. Egyetlen gond lett. A többiek kérdezgették, hol járt. Ő elmondta, s attól kezdve minden bolond gyónni akart…(Balás Béla: Csillagösvényen)

A tékozló fiú története valójában nem is annyira a bűnről, mint inkább a megtérésről, az irgalmas Atyáról szól. Jézus ezzel a történettel a bűn elkövetésétől akarja elvenni a kedvünket. Arra serkent, hogy a kis és nagy bűnök közti szlalomozás helyett kövessük őt.

A bűn sötétség. A sötétség a világosság hiánya. Csak akkor szűnik meg lelkünk sötétsége, ha beengedjük az isteni szeretet fényét. Ha nincs bennünk fény, másokban sem látjuk meg azt.

A történet kulcsmondata nemcsak a feloldozás, és a felhívás az ünnepre – hiszen a Bibliában minden életrendezés ünnep -, hanem az, amit az apa a nagyobbik fiúnak mond: „Fiam, mindenem a tiéd, te mindig velem vagy…!”

Miközben keserűségből, irigységből, ál-igazságérzetből megbélyegezzük azokat, akik itt hagyták szülőföldjüket, és idegenben próbálnak szerencsét, fel sem merül már annak a gondolata, milyen jó nekünk itt, az Atya közelében, itthon.

Koldusként üldögélünk az aranyhegyen, sopánkodunk, kritizálunk, szidjuk környezetünket, elvitatjuk Isten jogát, hogy másokat is szeressen. Mint az idősebb fiú, aki nem képes örülni testvére hazatérésének, aki nem tudja felfogni az atyai szeretet nagylelkűségét. A hiányaival van elfoglalva s észre sem veszi, hogy mindene megvan, ingyen. Képtelen megbocsátani, ő annál gőgösebb. Inkább keserűséggel és haraggal leplezi önzését. Önteltsége elvakítja.

Jézus arra szólít fel ezzel a történettel, hogy tudjunk örülni annak, aminek Isten örül. Legyünk hálásak azért, hogy van visszaút az atyai házhoz. A megtérés gyönyörűséges folyamat. Szivárványhíd Isten és köztünk. Isten felértékeli a bűnbánó bűnöst. Eltörli a bűnt, visszaadja emberi méltóságunkat. Önmagunkhoz is visszatalálunk. Feladtuk ellenállásunkat, és arccal Feléje élünk. A feloldozás pillanataiban mi vagyunk a süllyedő, de Jézus kezét megragadó Péter, az elkóborolt, de megtalált bárány, a lehullott, de felszedett morzsa. Isten utánunk nyúl és asztalához ültet. Megszabadít rossz lelkiismeretünktől, nem rabszolgák, hanem szabadok leszünk.

Adjuk oda neki sértett büszkeségünket, tartsuk oda beteg lelkünket. A mások bűnei miatti botránkozás helyett szabaduljunk meg a sajátunktól, és fürödjünk meg irgalmas szeretetének éltető fényében. Akit Isten szeret, az nem veszhet el.

Sebestyén Péter