Késő őszi hűvös, szeles, de napos idő volt. Péter a tizenegy éves kisfiú nagyszüleinél ebédelt. Szülei esküvőbe mentek, nem kis cirkusz után, mégis otthon hagyták, édesapja kikelt a képéből, a sok hiszti és földre vetődés láttán, büntetésből egyedül akarta hagyni a lakásban,édesanyja viszont átölelte és kieszközölte a papától, hadd maradjon tatával és mamával. Péter annyira szeretett volna velük menni, a rosszkedvén ez a kis szívesség semmit sem változtatott. Mogorva volt, egész délelőtt csendesen feküdt az ágyon, nézte a plafont és mérgében hol sírt, hol meg ökölbe szorított kézzel, bosszút forralt édesapja ellen.

Sándor bácsi, s Erzsike néni tehetetlenül szemlélték unokájukat, segíteni akartak neki, viszont nem tudták hogyan.

- Mit csináljak Sándor? – kérdezte Erzsike, - nem lesz ennek jó vége, ismered a fiadat, amilyen hirtelen haragú, ha ilyen hangulatban találja a fiát, amikor hazajön, még képes jól elverni.

- Hát igen- dörmögte Sándor, közben pedig huncutul pedert egyet a bajszán. - Úgy hiszem, tudom a gyógyszert a fiú viselkedésére, csak asszony, minden rendes ember, evés után veszi bé azt, úgyhogy egy kettő, úgy es ott az idő, ebédeljünk.

Tíz perc múlva finom ínycsiklandozó illatok, zökkentették ki Pétert az álmodozásból. Felült az ágyon érezte, korog a gyomra. Szerette tatát, lehet jobban, mint az édesapját, kiszaladt a konyhába felült Sándor bácsi térdére, átölelte, s jól kisírta magát. Erzsike néni megsimogatta kis szőke buksiját, majd így szólt:

- Péter, ebéd után tata ki kell menjen a kertbe, tudod az orvos kérése, sokat kell gyalogoljon a friss levegőn. Te nem kísérnéd el?

- De igen- felelte szipogva Péter.

- Nagyon jó- örvendezett Erzsike néni. – Akkor gyertek, ebédeljünk.

Asztalhoz ültek, Sándor bácsi keresztet vetett, majd elmondta az asztali imát. - Jöjj el Jézus légy vendégünk, áld meg amit, adtál nékünk, áld meg Jézus ételünket áldott szent kezeddel, gyermekeid kik szeretnek, kérünk, ne feledd el, Ámen.

xxx

Jó hosszú séta volt. Egy darabig némán mentek egymás mellett. Sándor várt, remélte lesz alkalma beadni a „gyógyszert” a fiúnak. Péter végre kifakadt.

- Tata, gyűlölöm a rosszat! – Gyűlölöm! - kiáltotta vadul hadonászva, - és ha felnövök elfogom pusztítani. Sándor mintha erre várt volna, hírtelen megállt, s így szólt a fiúhoz.   

- Rendben, pusztítsd el, csak engedd meg, hadd mutassak neked valamit.

- Mit tata?- kérdezte kíváncsian Péter.

- Nézd meg ezt a fát? – Mit látsz, van-e árnyéka?

- Igen persze akkora, mint fa. De tata, hiszen mindennek van árnyéka, még neked is és nekem is.

-Így van kicsi unokám- szólt huncutul az öreg- most légy szíves, pusztítsd el az árnyékot.

Döbbenten állt meg a gyerek. Nézte, nézte, nagyapja kék szemét, majd suttogva így szólt:

- Tata, nem lehet. 

- Miért? – kérdezte gyorsan Sándor.

- Mert, mert – felelte akadozva Péter, - akkor magát a fát, vagyis magamat, vagy téged kellene elpusztítani.

Ott szálltak ezek a szavak még jó darabig a levegőben, elkísérték tatát, és unokáját hazáig, s mire megérkeztek Péter szülei, a „gyógyszer ’’ kifejtette hatását, édesapja nem ismert a fiára. Mikor búcsúztak, Sándor annyit mondott a fiának: - Jövő vasárnap sétálni kell menjek, az orvos tanácsolta. Elkísérsz? …..