Napfelkelte

                                                            Elhamvadó

                                                            gyufaparázs

                                                            egyet

                                                            villan

                                                            utoljára.

                                                            Fényében

                                                            a nap

                                                            megbotlik

                                                            s rázuhan

                                                            a csúcsára.

                                                            Irracionális

                                                           Szélcsendben őszült víztükör,

                                                           egy átlátszó fehér ököl,

                                                           homályok fennkölt trónusa,

                                                           s a szavak belső ritmusa

                                                           feszíti terhelt idegem,

                                                           és minden olyan idegen,

                                                           mint sötétben a napsugár

                                                           és árapálykor a dagály,

                                                           ékszer nélkül az asszonyom,

                                                           és én magam,mert nem tudom,

                                                           hogy versem mihez mérhetem,

                                                           ha nincs benne tűz,értelem,

                                                           s gondolatomban gond szitál,

                                                           a szavak súlya irritál,

                                                           millió fényre tört írisz,

                                                           súlytalan fellegekbe visz-

                                                           ez az én büszke életem,

                                                           és ebben látom végzetem

                                                           A Tarna partján...

                                                          Mint régi vendég érkeztem e tájra,

                                                          nyár harmatozta hamis könnyeit.

                                                          Ezernyi gond szitált a fák hajára

                                                          egy néma sóhajt,sírt a tengelic.

                                                          Érésben minden,lágyan elterülve,

                                                          a búzatábla fakón pislogott.

                                                          Úgy nézett rám,mint ismert idegenre,

                                                          mint aki fél aztán tovaringott.

                                                          Árnyékom sandán somolygott utánam

                                                          s lelkemben késve burjánzott a csend.

                                                           pirosló meggy kínálta ringyó ajkát,

                                                           megismert,s bennem barátjára lelt.

                                                           Egy bátor szellő halkan kérdezett rám:

                                                           Honnan jössz vándor,s merre tart az út?

                                                           Nem szóltam semmit,mit mondhattam volna-

                                                           Hevesben Erdély bérce lángra gyúlt.

                                                           Ott fenyvesek,itt tölgyek hajladoztak,

                                                           testvérként utak ölelkeztek némán.

                                                           Mint két féktelen,de boldog szerelmes

                                                           a Kisküküllő robogott a Tarnán.

                                                           Egyszerre lettem idegenben otthon,

                                                           s láttam ahogy a fátyol lehull róla-

                                                           a Tarna partján messze szép hazámtól,

                                                           kitárta felém karját Európa.