A tavaszi napsütés csiklandozta borostás és ráncos arcom, mily huncutság tőle…
- Mit szeretnél, hogy kilépjek árnyékvilágomból? Igen…
Sugarai a megviselt ablakredőny résein áthatolva körbe járták gyertyaillatú szobám.
Csak néztem, ahogy testet ölt a tavasz. Az utca zaját már nem érzékeltem, őt figyeltem.
A százéves padlódeszkák, szúette repedéseiből felszálló finom porszemek, a fény sugarát követve, s általuk lassan egy alak,egy forma kel életre. Simogat, csalogat…
Nyolc motoros robogott el, ekkor indultam el felé. Egyszerre igen nagynak, vidámnak, barátságosnak találtam a világot…
A Tavasz lánya intett, s a porszemekbe zárt napsugár kezével mintha rajzolna.
Egy út, inkább ösvény, amit rajzolt ajtóm helyén. Kíváncsian forgatta fejét, mintha beszélne hozzám.
- Itt van valamerre… De hogy hol, csak te tudod, Tomi… Csak néztem Timit ahogyan egyenletesen, nyugodtan alszik…
Felálltam s kézen fogva Tavasz lányát, elindultam a nappali fény felé…
Igen, újra élek!
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz