A gernyeszegi id. Berekméri János (Ferkencsi) második világháborús visszaemlékezései

Nem sokkal a magyar honvédség erdélyi bevonulása után, Gernyeszegen is kezdetét vette a leventekiképzés. Heti két alkalommal tartottunk fizikai gyakorlatozást a Magyaros nevű domboldalon. Miklós Sándor zászlós volt a leventeparancsnok, Berekméri Miklós és Szabó Vilmos I. világháborút megjárt, kitüntetett őrmesterek voltak az oktatóink. Az oktatók szigorúak voltak, gyakran megfektettek, de soha nem vertek meg senkit. A templomból nem volt szabad hiányozni a leventéknek. Az elméleti oktatás helyszíne az iskola udvara volt, a Magyaroson fapuskával gyakorlatoztunk. Feletteseink leventeünnepségeket is szerveztek, ahol a szomszédos falvak leventéivel mértük össze sporttudásunkat, ügyességünket, magasugrásban, versenyfutásban, kötélhúzásban stb.  A gernyeszegi leventezászlót sokáig őrizte Bálint János, aztán egy magyarországi múzeumnak adományozta.

1943. október 4-én kaptam meg a behívót, s rukkoltam be a 27-es székely gyalogezred tekei kiképzőtáborába, ahol a tüzérséghez kerültem, nyolc gernyeszegi bajtársammal együtt. A fegyvernemet mi választottuk, így kerültünk az aknavetőkhöz. Századparancsnokom Snier István főhadnagy volt, szakaszparancsnokom Berencsei Miklós zászlós. A századparancsnok megértő, rendes tiszt volt, de katonás ember. Szeretett mulatozni, imádta a nőket. Ha kedvetlen volt és túl szigorú velünk, azt jelentette, hogy előző este valami nem jött össze a nőknél. A fogda egy fásereszben volt, oda zárták be, aki hibázott, szabálysértést követett el. Fél hatkor kaptuk az ébresztőt, derékig levetkőzve tartottuk a reggeli tornát, aztán fekete kávét és marmaládét osztottak a komiszkenyér mellé. A koszt elég gyenge volt, de az itthonról kapott csomagokkal pótoltuk. Édesapám kocsmáros volt, később bírónak választották a „magyar világban”. Több alkalommal is felkerestek, és csomagot hoztak. Az ebéd legtöbbször két fogásból állt, de a második vagy valami laskaféle, vagy főzelék volt. Ha egytálételt kaptunk nagy volt az öröm, mert akkor krumpli- vagy babgulyást kaptunk, amibe vagdalt húst is tettek. Tekében ettem először életemben bivalyhúst, elég rágós volt… A délelőtti gyakorlatozás az időjárástól függött. Rossz idő esetén a barakkban maradtunk, a rendszabályzatot tanultuk, a fegyver részeiről és használatáról kaptunk tájékoztatást. Naponta ismertették velünk a front eseményeit, a magyar és német katonák sikereit hangoztatva. Az ebéd után rendszerint rövid pihenőt tartottunk, majd gyakorlatozás következett. Négy óra körül ért véget a fizikai felkészítő, majd fegyverpucolás következett. Vacsora előtt ruhatisztítás, mosakodás szerepelt a programban, hétvégén lehetőségünk volt meleg vízzel zuhanyozni.

Hat hónapig tartott a tekei kiképzés. Tavasszal két hétre hazaengedtek, majd behívtak és kiküldtek a frontra. A 28/2-es zászlóaljhoz osztottak be, s kivezényeltek Borgóprondra, ahol erődöket, torlaszokat, bunkereket készítettünk. Első bevetésünk a Pacsirta-tetőn volt, ahol az oroszok aknavetőkkel lőttek, légi támogatással. Egy tartottuk az állásokat, aztán feletteseink tervszerű visszavonulást rendeltek el. Elértünk Dédáig, aztán a Szeretfalvi vonalon folytattuk a visszavonulást. Szatmárnémetin át, hagytuk el Erdélyt, s haladtunk egyre messzebb szülőfalunktól. Szünet nélkül ropogtak a fegyverek, létszámunk egyre fogyatkozott. Hónapokig nem voltunk levetkőzve, nem volt lehetőség teljes tisztálkodásra. Szerencsére, a lábamon egy 46-os bakancsot viseltem, ami nem rontotta fel a lábamat, mert legalább két számmal nagyobb volt. Néha lehúztam a lábbelit, s megszárítottam a kapcámat.

A Tisza-menti harcokban is részt vettem. Egy légitámadás idején, úgy éreztem, hogy nem éljük túl a veszélyt. Akkor már csak Bene András volt velem a gernyeszegi társaim közül. Nyílt terepen találtak az orosz harci gépek. A lovak szétfutottak az aknavetőkkel, tucatjával feküdtek a halottak körülöttünk. Azelőtt, több napra kaptuk az élelmet, amit be kellett osztani. Volt egy tartalékolt konzervem, behúzódtam egy sáncba, elővettem a konzervet, hogy legalább ne üres hassal érjen a halál. Megúsztam, de óriási veszteséggel folytattuk utunkat. Állandó életveszélyben voltunk. Sokszor annyit lőttünk, hogy kiforrósodott az aknavető csöve. Ezért előfordult, hogy nem ment le a gránát az ütőszegig. Ilyenkor résen kellett lenni, s megcserélni a csövet. 

1944. szeptember 14-én estem fogságba. Néhány kilométerre voltunk Egertől, amikor az oroszok körbevettek. Néhány bajtársammal felpakoltunk élelemmel, s le akartunk lépni, de szembementünk a muszkákkal. Egy orosz géppuskás szegezte ránk haragosan a fegyverét, de egy konzervvel sikerült kiengesztelni. Elvették a fegyvereinket, majd a géppuskás bevezetett egy Egerfarmos nevű faluba, ahol egy fedetlen épülethez kísért. Ott már több száz magyar katona volt összegyűjtve, s fegyveres őrök vigyáztak ránk. Másnap gyalog indultunk útnak, aztán vonatra ültettek, s Foksányba szállítottak. Az orosz őrök naponta százszor is elmondták, hogy ne próbálkozzunk szökéssel, mert hamarosan elengednek. Sokan szöktek még mégis, de nem mindenkinek sikerült. Akit elfogtak, azt nagyon megverték, s néhány kivégzés is történt, elrettentő példának.        Néhány hetet töltöttünk a foksányi gyűjtőtáborban, aztán ismét bevagoníroztak, s Máramarosszigeten át Szaratov felé indult a szerelvény, a Volga partjára. A hosszú utazás alatt naponta egyszer kaptunk enni, rendszerint káposztalevest, fekete kenyérrel. Kezdetben 120-an utaztunk egy vagonban, aztán hoztak még egy csoport foglyot hozzánk. A szomszédos vagonban felszedték a deszkákat, úgy akartak megszökni egy állomásban. Az oroszok észrevették a szökési kísérletet, félig agyonverték a próbálkozókat, majd a mi vagonunkba zárták őket. Az út három hetet tartott Szaratovig, közben előfordult, hogy egy-egy egész napot is álltunk a nagyobb állomásokon. Hegyén-hátán kucorogtunk a vagonban, elzsibbadt végtagokkal, éhesen és koszosan. Vizeletszag terjengett a levegőben, sokat szomjaztunk. Örültem, hogy egyszer engem jelöltek ki az őrök, hogy vizet hozhassak fogolytársaimnak. Útközben megláttam egy kisebb kenyeret a földön, valószínű elhullatta az egyik őr. Nagyon megörvendtem, egy részét titokban megettem, a másik felét éppen el akartam tenni, amikor észrevette a fegyveres kísérőm. Elvette, majd lekiabált, s a fejemhez verte a kenyeret.

Szaratovba érkezve, kétheti pihenőt kaptunk, mert nagyon le voltunk gyengülve. A láger több rend szögesdróttal volt körülvéve. Megfürödtünk, tiszta fehérneműt osztottak, s pufajkába öltöztettek. Akkor melegnek tűnt a kabát, de a későbbi nagy téli hidegekben túl vékonynak bizonyult. Karácsony szombatján értünk oda, mínusz 20 fok körül lehetett a hőmérséklet, de később volt annál jóval hidegebb is. A barakkokban gyenge volt a fűtés, sokan voltunk összezsúfolva, mégis fáztunk. Háromemeletes fapriccseken aludtunk. A koszt minősége kritikán aluli volt, rendszerint húsnélküli ételeket adtak. A levesbe gyakran csalánt vágtunk bele, hogy legyen valami erősítő, vitamin az ételben. Dohányt rendszeresen osztottak, a cigarettát sodorni kellett. Szaratovban több nemzetet gyűjtöttek össze kényszermunkára.  Szép számban voltak német foglyok, s politikai okokból elítélt oroszok. Az utóbbiak tíz órát dolgoztak naponta, mi csak nyolcat. Először egy gabonaraktárhoz osztottak be, ahol kukoricát és árpát forgattunk. Sokszor, a nagy hideg miatt teljesen betakartuk magunkat gabonával. Később az erdőkitermeléshez kerültem, ahol már nehezebb volt a munka. Fegyveres őrök vigyáztak ránk, nők is voltak a vigyázóink között. A foglyokat nem bántották, de néha kiabáltak, hogy gyorsabban dolgozzunk. A szökni próbálókat, figyelmeztetés nélkül, lelőtték. Nagy hidegek voltak, előfordult, hogy a barakkban fagytak meg emberek. Egyik bajtársam egész éjjel énekelt, s reggel halva találtuk. Szörnyű volt a halott bajtársakat látni, amint levetkőztetik és elszállítják őket. Reggel mindig összeszedték a halottakat, de csak akkor temettünk, ha 35-40 holttest összegyűlt. A halál oka legtöbb esetben végelgyengülés volt. Tavaszra a rabok több mint fele (!) meghalt. 

Május vége felé Volkszba vittek, amely a legközelebbi nagyváros volt. Később megtudtuk, hogy a szaratovi csak elosztóláger volt. Volkszban hajókat raktunk a Volga jobb partján, s téglát vetettünk. Egyszer olyan helyre vittek dolgozni, hogy a közelben gyümölcsös volt. Nagyon megkívántuk az almát, elhatároztam, hogy hozok néhányat. Almaszedés közben két asszony kapott el, akik ütlegelni kezdtek, s alig tudtam kiszabadulni a kezük közül. Nagy kiabálást csaptak, de szerencsére nem volt fegyveres őr a közelben. Átfutottam a patakon, nem volt mély a víz, de meleg sem, aztán elosztottuk az almát a bajtársakkal. Egy időben hazajártam egy orosz tiszthez, hogy az állatait gondozzam. A konyháról krumplihéjat hordtam a malacának. Szegények voltak, az előszobában tartotta az állatot. Egy szobájuk volt, ott élt a tiszt a feleségével és az anyósával. A krumplija el volt vermelve, s elvittek, hogy szedjük ki. A hálószobába, az ágy alá hordatta az őrnagy, hogy biztonságban legyen. Legnagyobb bajunk az volt, hogy nagyon sokat éheztünk. Volkszban néhány hetet a kórházban is töltöttem, mert nagyon legyengültem, alig 56 kilót nyomtam a mérlegen. Már járni is alig tudtam, nemhogy dolgozni. Észrevették a tisztek, bekerültem a betegek közé, ahol a sok pihenéssel felerősödtem egy kicsit. Nagy örömünkre szolgált, hogy egy év fogság után megengedték, hogy levelet írjunk. Havonta egyszer, húsz szót küldhettünk haza, hogy hírt adjunk magunkról. Útban Oroszország felé kidobtunk egy papírdarabot néhány névvel és azzal a kéréssel, hogy értesítsék családtagjainkat sorsunkról. Ez megtörtént, de az itthoniak aggódtak, hogy egy évig nem kaptak hírt felőlem. Egy évvel a fogságba esésem után küldhettem az első levelet haza, s egy évvel később kaptam kézbe az első otthonról írt levelet. Reszketve vettem kézbe, sírva olvastam a néhány sort…

Pontosan nem tudom, hogy mikor, de néhány hónap elteltével a kulizsovkai lágerbe kerültem. Itt is hajókat kellett megrakni fával, gipszes zsákokkal. Egy rögtönzött pallón kellett áttolni a talicskát, naponta számtalanszor. Nehéz munka volt, gyenge kosztot adtak. Mérgünkben sokszor beöntöttük a talicska tartalmát a vízbe. Reggelire árpa- vagy köleskása volt és 20 deka kenyér, cukornélküli teával. Az élmunkások „hajcsárkenyeret” kaptak. Mindig zeneszó mellett ebédeltünk, mint a vendéglőben. Általában káposztalevest adtak, gyakori volt a sós, szárított hal. Vacsorára aztán újra árpakása és a köleskása… A legsúlyosabb betegség a lágerekben a vérhas volt, amely ezreket vitt sírba. Főleg a 30 éven felülieket sújtotta. Az orvosi ellátás gyenge volt, a gyógyszer kevés, a foglyok úgy hulltak, mint a legyek.

Sokat hitegettek a hazatéréssel. Aztán egyszer névsorolvasást tartottak, s visszavittek Szaratovra. Kezdtünk reménykedni, hogy túléljük a fogságot, s viszontláthatjuk szeretteinket. Az erdélyi foglyokat hamarabb elengedték, az anyaországiakat egy kicsit később, a németek úgy tudom még maradtak jó néhány hónapot. Egy szerelvény jött utánunk Romániából, amellyel Foksányba szállítottak. A vonaton már priccseken utaztunk. A gernyeszegi születésű, Marosvásárhelyen élő Szotyori György is velem volt, együtt jöttünk haza. Foksányban 200 lejt kaptunk a ledolgozott négy évért, a sok szenvedésért. Elvették a rongyos ruháinkat, s kék nadrágba, német zubbonyba öltöztettek. Aztán egy román tiszt közölte velünk, hogy szabadok vagyunk. Először nem hittük, csak álltunk és bámultunk a semmibe. Percekig nem mozdult senki. Aztán elindultunk. 1948. november 9-én értem haza Gernyeszegre.

                                                                                   Lejegyezte: Berekméri Edmond