Az ötvenes évek elején, orosz mintára, Romániában is lekezdték lerakni a szocializmus alapköveit. 1949 márciusában a RKP plenáris ülésen határozta el a mezőgazdaság szocialista átalakítását, ami a fokozatosság elve szerint kellett végbemenjen. Először társas gazdaságot alakítottak, hogy az emberek meggyőződjenek a közös gazdálkodás előnyeiről. Ezek azonban rövid életűek voltak. Látva ezt, a hatalom emberei meggyőző munkával és kényszer alkalmazásával próbálták bevenni a lakosságot a kollektívbe. Ez a folyamat nehéz helyzetbe hozta a parasztságot. Azokat, akik nagyobb területtel rendelkeztek, kuláknak titulálták, és számos állampolgári jogtól fosztották meg őket. Erre az időszakra emlékeznek az alábbiakban azok közül, akik marossárpataki kulákcsalád tagjaként átélték a megrázó eseményeket.

Özv. Nagy Károlyné (szül. Fekete Zsuzsánna):
„Állandó rettegésben éltünk”

- 1950-ben kezdődött a kulákosítás, de mi nem voltunk az elsők között a listán. 1952-ben egyik ismerősünk figyelmeztetett, hogy a legutóbbi falugyűlésen minket is kuláknak minősítettek. Annak ellenére, hogy más falvaktól eltérően, Marossárpatakon senkinek sem volt cséplőgépe, malma, vagy pálinkafőzdéje, a mi falunkban is volt néhány kulákcsalád, akik a rendszer kiszolgáltatottjai lettek. Ha jól emlékszem, Székely Miklós, id. Csávási Nagy György és Böjte Miklós voltak az első kulákok.
A kulákoknak nagyon szigorú kötelezettségeik voltak, nagy volt a kóta. Annyi gabonát, húst, tejet kellett beadni, hogy alig maradt, amiből megéljünk. Ha a gabonát elverte a jég, a következő évben felhajtották az elmaradt mennyiséget is. Ilyenkor a másodbúzából sütöttünk. Csépléskor az újdonsült elvtársak erőszakkal elvették a lovunkat és szekerünket saját használatra. Állandóan fenyegetőztek, féltünk ellenállni. Az évi adónk kb. négy tehén árának felelt meg. Egy alkalommal kölcsön kellett kérjünk a rokonságtól, hogy ki tudjuk fizetni. A román adószedő hetente jött a pénzért, ha nem tudtunk adni, kamatot számolt fel. Értéktárgyakat, bútorokat foglaltak le. Egyszer ünnep nagyhetén pénz nélkül voltunk és megérkezett az adószedő két helyi elvtárs társaságában. Amikor meghallották, hogy nem tudunk fizetni, foglalni kezdtek. Ijedtemben és idegességemben összetapostam a kiscsirkéimet.
Rettegésben éltünk, sok álmatlan éjszakánk volt, a férjemet minden gyűlésen megfenyegették. A kulákoknak számos jogi hátrányuk volt a többi állampolgárhoz viszonyítva. Nem vehettünk részt a kultúrotthonban tartott előadásokon, ünnepségeken. Gyermekeink nem szerepelhettek az iskolai ünnepélyeken. A tanítók nekik is osztottak ugyan verset vagy szerepet, de az akkori faluvezetők nem engedték színpadra állni őket. Az üzletben élelmiszert adtak, de ruházati cikkekhez nem nagyon jutottunk hozzá. Emma lányom egyszer harisnyát akart vásárolni, ami ritka és keresett árucikk volt. Sírva jött haza, mert nem szolgálták ki. A boltos leseperte a tagsági könyvet asz asztalról: „Kulákgyermeknek nem adhatok harisnyát!”- jelentette ki. Nem volt szavazati jogunk, szavazáskor három napig nem mehettünk ki az utcára. Sokat sírtunk, keseregtünk a megkülönböztetés miatt. A férjem, Károly, kádármester volt, de a nagy adó mellett, majd semmi nem maradt a keresetéből. Kénytelen volt Borszékre menni dolgozni, és életét kockáztatni, hogy több pénzt keressen. Egy borvízkútnál, 6 m mélységben, szigetelést végzett, amit senki sem vállalt a veszély miatt.
1957-ig voltunk kulákok. Közben több alkalommal kérvényeztem, hogy vegyenek le a listáról. Öt évi megaláztatás és szenvedés után, néhány nappal újesztendő előtt, értesítettek, hogy lekerültünk a kuláklistáról.

Nagy György (Csávási):
„Humulesti-re vittek kényszermunkára”

- A kuláklistára azok kerültek fel, akiknek három hektáron felül volt a földjük és idegen munkaerőt (napszámosokat) használtak. Nekünk 9 ha földünk volt, de ebből alig több mint 3 ha szántó, a többi legelő és erdő. A kulákok a falu legjobb gazdái, legszorgalmasabb emberei voltak, de sok volt az irigyük. Abban az időben, a Néptanács elnöke egy magyarói írástudatlan volt. Édesapámat kilakoltatták a házából, hogy odaköltözhessen elnökelvtárs. Túl nagynak tartották a lakást, elvették szüleimtől, akik Bakó Ferencékhez kellett költözzenek, ahol két évet laktak.
Csodálkozva vettük tudomásul, hogy apámék után, mi is kulákok lettünk. Akkor még házunk sem volt, a pincében laktunk. Kérvényt írtunk a rajonhoz, aztán a tartományhoz, majd a minisztériumba. Kiszállt egy elvtárs felülvizsgálni a helyzetet. Elámult, látva azt, hogy milyen körülmények között élünk. Faggatni kezdett, hogy van-e malmunk vagy cséplőgépünk,. Mondtam, hogy nincs, erre azt ígérte, hogy rövidesen lekerülünk a listáról. De nem így történt…
Nehéz volt a kuláksors. Nagy volt a kóta, nem is tudom mi lett volna, ha a feleségem szülei nem segítnek. Volt év, amikor az egész gabonatermést be kellett szolgáltatni, nekünk akik egész évben kínlódtunk, csak a másodbúza maradt. Szerencsére, voltak becsületes ellenőrök is a cséplőgép mellett, akik néha megsajnáltak, s hagytak nekünk is néhány zsák kenyérgabonát.
A kulákgyűléseken folyton fenyegettek, csúfoltak osztályellenségnek neveztek. Gúnyt űztek a falu legjobb gazdáiból… A földek után hihetetlen magas adót fizettünk, aki nem tette, annak az elvtársak kiüresítették a lakását. Hetenkénti gyakorisággal vittek közmunkára. A gyermekeket is megbélyegezték, ők is szenvedtek. Egyesek nem tudtak továbbtanulni, mert kulákcsaládból származtak.
1952-ben munkaszolgálatra vittek. Tízen kaptunk behívót a faluból. Éppen a mezőn voltunk répát kapálni, amikor Fekete Gyula hozta a hírt, hogy kényszermunkára visznek. A kommunista talpnyalók is kaptak behívót, de ők csak formaságból, a közvélemény megtévesztése végett. Őket elengedték, hármunkat Humulesti-re vittek, ahol hőerőmű épült. Segédmunkásként dolgoztunk ott, néha életünket kockáztatva, két hónapig. De Isten onnan is hazasegített, akárcsak az orosz fogolytáborból és a földvári lágerből.
A kollektívizálás idején a kulákokról gúnyrajzot készítettek. A karikatúrán egy nagy kerék volt látható, amihez kötelet kötöttek és ezt 7-8 kulák húzta. Azt akarták jelképezni, hogy mi a kulákok, gátoljuk a kerék előrehaladását, vagyis fékezzük a gazdaság fejlődését. A rajzon Böjte Miklós bácsi már leesett a szekérről (ő rövid idővel azelőtt állt be a T.Sz.-be), édesapámat a kerék tetejére rajzolták. Ott ingadozott, egyensúlyozott, mert a szerző szerint nem tudott dönteni, hogy álljon be vagy sem a kollektívbe. A többiek a ruhájánál fogva, húzták vissza. (…)
Később kiszállt egy elvtárs a rajontól, s boxerrel fenyegetett, hogy vagy T.Sz.-tag leszek vagy meghalok. Azt válaszoltam, hogy inkább leadom az államnak a földet, de akkor sem választom a kollektívet. Erre nem volt mit mondjon. Kénytelen voltam átengedni a földemet az államnak, de a belépési nyilatkozatot akkor sem írtam alá.

Böjte István:
„Én lestem a fekete autót, édesapám a mezőn bujkált”

- A kulákok kijelölésénél elsősorban a gazdák tulajdonában lévő földterület nagysága számított, de attól is függött a kiemelés, hogy milyen volt az illető viszonya a helyi vezetőséggel. Kezdetben több mint 20 személy került fel a listára, de 1952-ben már csak hét kulákot tartottak nyilván Marossárpatakról. Ezek a következők voltak: Bakó Ferenc, Balázs György, Fekete Gyula, Nagy Károly, Székely György, Székely Miklós és édesapám Böjte Miklós.
A kulákok hajszolása már 1950-ben kezdetét vette a kötelező beszolgáltatással. A földterület nagysága után gabonát, húst, tejet, gyapjút kellett beadni. Egy 10 ha-os gazda kb. 200 kg disznó és 500 kg marhahúst kellett beszolgáltasson. A kulákokat osztályellenségnek nyilvánították, majdnem száműzetésben éltek, megbélyegezték őket. A nagygazdáknak hirtelen megváltozott az életük. Nagyon nehéz lett a megélhetés, a létfenntartás. Tíz ha után az akkori pénzben 16 ezer lej évi adót kellett fizetni, ahhoz viszonyítva, hogy egy tisztviselőnek havi 300 lej fizetése volt. Az adót két részben kellett fizetni. Közmunkára kényszerítettek, éjszakára is felköltöttek. Hetente 2-3 alkalommal megjelent a községi hütes (a néptanács altisztje) és kivezérelt megdolgozni a községi földeket. Két fogat után 30 köbméter követ kellett kihordanom és elterítenem a pókai útra.
1952-ben rukkoltam be katonának, s mint kulákgyermeket, urániumbányába vittek a Nyugati-Kárpátokbeli Boitára. Több mint 2 ezer lejt kerestem havonta, rendszeresen küldtem a pénzt és a csomagot szüleimnek, hogy fizetni tudják a kulákadót. Tilos volt napszámosokat fogadni, szigorúan megbírságolták a törvényszegőket. Sokszor, nem tudtuk idejében elvégezni az aratást vagy az őszi betakarítást, mert hiányzott a szükséges munkaerő. Hosszú ideig, esténként lejártam a Néptanács elé, ahol figyeltem a szekuritáté fekete autóját, hogy édesapám nyugodtan vacsorázzon. Néha a félelemtől a mezőn bújkált, Peres András bácsinál a szénatartóban aludt, hogy ne kapják meg.
Nevetséges módon, azzal is vádolták a kulákokat, hogy ők hozták be a kolorádó bogarakat az országba. Egy alkalommal az elvtársak egy skatulya bogarat hoztak hozzánk. Édesapám a vasárnapi istentiszteletre készült, ünneplőbe öltözve. Az egyik elvtárs az orra alá dugta a bogarakat, majd megparancsolta, hogy az ők jelenlétükben égesse le a kertben lévő krumplit. Még azt se hagyta, hogy átöltözzön…
1957-58-ban felszámolták a kulákokat, mert nálunk is megalakult a társas gazdaság. Az alapító tagok azok voltak, akik a grófi birtokból kaptak földet. Lenin-társas volt a neve, majd Aranykalász lett 1961-ig, amikor megalakult a kollektív. Szeretném hangsúlyozni, hogy a történtek miatt nem hibáztatok senkit az akkori sárpataki vezetők közül, mert véleményem szerint ők csak bábuk voltak. Ami történt velünk, azért csak a rendszert lehet okolni. Szerencsére Sárpatakon nem lett áldozata a megaláztatásnak. Sokat szenvedtünk, de kibírtuk...

Lejegyezte: Berekméri Edmond (2004)