Lehet elhagytak engem az istenek,
megyek szembe  időtlen pusztulással,
kiáltok s hangom most nem hallja meg senki,
csak a szél süvít veszett nyargalással.

Így indulok a borzadály világnak,
lépteim pokolban csitulnak, múlnak,
nincs semmim se, árnyékom is elhagy,
fáradt vagyok, besarazták arcomat.

Nem értem én hogy ti mit is beszéltek,
nem értem szavatok, sem a nyelvetek,
hazátlan lett köztetek az én szavam,
istenem s hitem, mind alattatok van.

Én már sehol sem vagyok nektek otthon,
terhe vagyok általatok a honnak,
a tisztességnek,  magyar akaratnak,
iszonyú teherrel  anyák zokognak.

Csak Isten látja kínkeserveimet,
sápadt arcomat, hulló könnyeimet,
látja kétségbe megkövülni lelkem,
Parnasszus hegyéről zuhanni testem.

Akaratotokban csak egy kő vagyok,
mit, óceán vize laposra mosott,
végtére leszek egy maroknyi homok,
ki földből vétetett, és földbe porladott.

Mi lesz veletek dicső hős véreim,
ha semmi sem szent nektek e honban itt,
ha tagadjátok az Isten igéit,
s eladjátok a hazát két fillérig.

Jutalma lesz nektek könny helyett ráncok,
éhség karvalyai falják világotok,
telnek a telhetetlen pénzes szákok,
sötét lepel fedi Magyarországot.
12.10.2012