Három hete várom, hogy valaki azt mondja, ez egy rossz álom, aztán hamarosan felébredek, s megkönnyebbülve lélegzem fel: csak hallucináltam. Utána felveszem a telefont, órákig dumálunk a semmiről és mindenről, vagy messen látom, hogy elérhető, beszólok, hogy visszaszóljon, poénkodunk, de ha érezzük, baj van, komolyra fordítjuk a szót, és megbeszélünk egy mielőbbi találkozást.

Azt is elhinném, hogy létezik egy valótlan párhuzamos világ, s tulajdonképpen ott történt a sorscsapás, majd nemsokára űrhajóba pattanunk, visszatérünk a Földre, az élet megszokott kerékvágásba.

Késik a hazug vigasz. A legbölcsebbek szava is elakad.

Tehetetlenül járok-kelek, de nem az én lépteim, beszélek, de nem az én szavaim, s már csak azért fekszem le, mert azt remélem, álmomban meglátogat, beszél hozzám, borozgatunk vagy elhúzunk egy blues-t.  

Felidézem közel tízéves barátságunkat, az ismerkedésünk pillanatától: családnevemet piszkálja, gyorsan megállapítja, hogy „nem vagy idevalósi”. Napok óta figyelem, hogy mindig ugyanabban a bőrben feszít, mint aki nem is búsul, de nem is boldog. Az „erdélyi” szó hallatára mégis felcsillan a szeme, megered a nyelve, s bár jólesik a vállveregetés, bevallom neki, már gyerekként kilöktek az otthoni fészekből, aktuális dolgokról nem igazán tudok hitelesen mesélni. Figyelemfelkeltésnek ennyi is elég ahhoz, hogy elmesélje, különleges módon ragaszkodik, vonzódik Erdélyhez, ámbár inkább könyvekből ismeri, s noha többször eltervezte alaposabb megismerését, valahogy mindig csak átrobogott rajta. Őszintén fájlalja az erdélyi sorsot, s ezzel egyből elnyeri tetszésemet, kezdetben mégsem szimpatikus a személye. Fárasztóan kimért alaknak tűnik, egy olyannak, aki éjszakánként órákat tölt azzal, hogy kiagyalja másnapi lépéseit, pontról pontra, precízen. Minden helyzetre van egy ásza, egy visszaütője, semmi nem éri felkészületlenül. A lehetetlen szót nem ismeri, határozott és célratörő egyéniségével mindenre talál megoldást. Arra született, hogy vezessen, a tettek embere, sokat nem magyarázkodik. Egy ilyen személyiség társasága sokszor kényelmetlen. Nem egy könnyű eset, nehezen nyílik meg, kevés embert enged közel magához, de akik igazán ismerik és túllátnak szúrós tekintetén, azok szeretik, értékelik.

      Hosszú idő kellett hozzá, míg kiismertem, míg rájöttem, mit rejt ez a magabiztosság. Akkor kötöttünk életre szóló önzetlen barátságot, a szó legőszintébb értelmében. Akkor kezdődtek az éjszakába nyúló csevegések, közös élmények, akkor jöttem rá, nem is olyan nyers, ha akar, tud lazítani, röhögni, mint egy eszeveszett, de sírni is, mint egy macskakölyök. A barátságban sem ismerte a lehetetlent, sem idő, sem távolság nem jelentett akadályt vagy kifogást. Mindig kéznél volt egy jó bor és egy jó Hobo-blues. Sokan csodálkoztak, hogy tudunk barátok lenni, mikor ő olyan megfontolt, komoly, én pedig olyan zizzent, hóbortos. Úgy hiszem, pont ezért: ő visszafogott, ha túl bevadultam, én pedig felvillanyoztam búskomorságából.

Mert volt benne egy bizonyos alapszomorúság, világundor, kiábrándulás, csalódottság, elégedetlenség, egy olyan érzés, hogy nincs elég értelem a létezésében. Pedig mindene megvolt, vagy mindent megszerzett. A legjobb akart lenni, és tett is ennek érdekében, semmi nem hullott az ölébe. Az volt az elve, hogy bármilyen területről beszélünk, mindig csak az első helyezettre emlékeznek, a második, harmadikat elfelejtik. Nagyképűségre vagy értelmes létezés utáni vágyra utal? Az „értelmet” ő nem fényes karrierben, hatalomban vagy anyagi javakban látta. Ezzel csak kárpótolni, leplezni próbálta az űrt, az értelem hiányát, ami számára annyit jelentett, hogy sorsfordító hatással lenni mások életére. Ezt akarta elérni nagyméretű tettek, lépések által, amelyek gyökeresen megváltoztatják, jó irányba terelik mások életét. Felelősnek érezte magát minden egyes emberért, akit szeretett, kötelességének érezte megmenteni, megóvni őket attól, amit ő rossznak gondolt. Nehezen viselte a tehetetlenséget.

Magánéletében könnyen szerelemre lobbant s ugyanolyan könnyen lelankadt. Szeretni viszont ritkán szeretett, de azt sírig szívében hordta. Egyszer azt mondta: „már nem akarok szerelmes lenni, szeretni szeretnék”.

A legváratlanabb pillanatban sikerült elérnie, amire vágyott. Nem győztük csodálni az átalakulását, egyre gyakrabban mosolygott, minden átértékelődött, addig sem volt ateista, de közelebb került Istenhez, a hithez, még a világundora is enyhült, boldog volt, mint addig soha. Majdhogynem sértésnek vette, mikor szerelmesnek neveztük, mert annál sokkal többnek érezte. Mégis csúnyán végződött, elkövette azt az általános és érthetetlen emberi hibát, hogy a katarzis csúcsán, mindent összerombol, amit addig fölépített.  Mert az „annál sokkal több” sokszor ijesztő érzés, s ezt csak az értheti, aki tudatosan vagy sem, meghátrált a befutó előtt.

Féltettem, visszaesik komorságába, de úgy tűnik, igaza volt annak, ki azt mondta, az embert két dolog változtatja meg gyökeresen: a fájdalom és a szeretet. A barátomat az utóbbi tette új emberré.

     Próbálom megőrizni istenhitemet, de nem tudom megállni, hogy ne üvöltsek dühösen az Égre, számvetést kérni attól, aki igazságtalanul lezárt egy tervekkel teli zsenge életet. Bármilyen okkal történik minden ezen a világon, erre nem létezik magyarázat. Mit kell tanulnunk belőle nekünk, ittmaradóknak? Mi az üzenet? Hogy minden fölösleges? Hiábavaló minden fontoskodás? Csak képzeljük, hogy mi irányítunk, mi döntünk? Mire való megszületni, ha mégsem járhatjuk saját utunkat, hanem egy föntről előírt irányt követünk? Ennyire semmirevaló az emberi lét?  Mi a terv velünk? Megmutatni, hogy saját életünk bábui vagyunk? Ehhez elég lett volna megteremteni a szárnyasokat, a négylábúakat, marhákat, csúszómászókat, rovarokat. Mihez kell az ember? Hogy mikor élete virágkorát éli, eltegyék láb alól? Hogy megsirassuk, aztán elfelejtsük, és elölről kezdjük „fontos” dolgainkat, hogy orrvérzésig elkövessük ugyanazokat a hibákat?

Egyik kérdésre sem tudom a választ. Nem tudom, hogy odafentről látszik-e, ami idelent zajlik, nem tudom, van-e folytatás, találkozunk-e más néven, más bőrben, vagy egyszerűen testünkkel együtt minden kihal belőlünk.

Ha mégis létezik a lélek halhatatlansága, akkor tudhatod, te, ott fent, a legjobbik felem, barátom, hogy elérted célodat, most láthatod, hány ember életében meghatározó szereped volt, mert ha téged a szeretet, minket a fájdalom változtat meg.

(elnézést a gyatra fogalmazásért, az írás nem az én műfajom, soraimat kizárólag az érzések irányították)