Nikának

Hajnal és reggel közt
hangtalan jött a köd,
nem is volt valóság,
oly furcsa lábon járt.

Hetykén és nehezen,
lengén és mereven

a víz fölé leült,
palástja szétterült.

Nézett át nagy lomhán
a falu kis tornyán,
nem látott egyebet,
csak öreg hegyeket,

didergő erdőket,
fekete fenyőket,
kerteket, házakat,
megszokott tájakat.

Délre már elunta,
nagy szemét lehunyta,
s hangtalan, amint jött,
semmivé tűnt a köd.