Olvasom a román kulturális miniszter nyilatkozatát, hogy hát milyen jó lenne, ha a magyarok is együtt ünnepelnének a románokkal jövőre, hiszen Románia betartotta az 1918-as ígéreteket... Egy kicsit „dezsávű”- érzésem támadt, akárcsak az 500+ ünneplés kapcsán. Hiszen, azt sem ildomos ünnepelni a katolikusoknak, legföljebb emlékezni rá, ahogyan Fabinyi Tamás evangélikus püspök nagyon találóan megfogalmazta nemrég. Olyan ez, mintha az elvált fél ünnepeltetné magát az elválást, az áldozat aztán még vágjon jó pofát hozzá. A házasságkötés évfordulójára, az első szerelemre már nem is emlékszik... Egyik internetes vallomásban éppen a nő ecsetelte részletesen, hogy nem ment már a közös élet, s békességgel elváltak. Azt elfelejtette hozzátenni, amit szerencsére a férfi megemlített: egyszer csak kijelentette, hogy nem szeret... A férfi szerint, ha valamire jó a válás, hát fogyókúrának mindenképp...

A babiloni fogságban a zsidókkal ünnepeltetni akarták, hogy őket elhurcolták, és milyen jó sorsuk van. A kommunisták az augusztus 23-i dicsőséges román átállást akarták velünk ünnepeltetni. A legyőzött ünnepelje az elnyomót? Még mit nem?...

Erről van szó. Amíg a magyarok közellenség, biztonsági tényező, amíg meg kell szüntetni, be kell olvasztani, románná kell kényszeríteni őket, amíg mindmáig közutálat és közgyűlölet célpontjai – legalábbis a média általánosságában, s persze, bukaresti vezénylettel –, amíg ott tesznek keresztbe, akadályoznak, csúsztatnak, hazudnak, hízelegnek és hátba szúrnak, ahol csak lehet: addig mit is ünnepeljünk? Még a saját román erdélyi zászlójukat is betiltották, és hallani sem akarnak arról, hogy mi egy ugyanolyan önálló nemzet-nép vagyunk, mint bárki más, itt Erdélyben. Vagyis nemcsak ők vannak a világon. Hogy egy cseppet nekünk is közünk lenne itthon, saját sorsunkhoz, az kit érdekel?

Az egyoldalú bizalom, ragaszkodás már Kós Károlynak sem ment. Pedig aztán ő tényleg idealista volt az erdélyiség kérdésében. Ha valaki tett ezért, ő biztosan. Nem véletlenül vezette a legjobb négy között is egy ideig a transzindexes lájkversenyt. Mostanig.

Szeretnénk mi is kiegyezni a bukaresti hatalommal, mint a katalánok a spanyolokkal. Legalábbis eddig jól működött a paktum. Pedig nekünk még autonómiánk sincs. Nekik meg éppen az van most veszélyben. És ők csak azt akarnák: legyen a katalán nyelv is használható az állam nyelveként, ha már ők is államalkotó nemzet. Mi lenne nélkülük a spanyol világhódítókkal? Hm...

Tény viszont, hogy egyoldalú szerelem nincs. Ha van is, előbb-utóbb kialszik a szív lángolása. A mégoly erős és überelhetetlen keresztény szeretet ellenére sem. Marad a konok kitartás a Gondviselés karjaiban, a rejtett tartalék, hogy vitorláink az ellenszélben is kifogják a szelet, és tarthatjuk az írányt, elérhetjük a célt. Megtéve a tőlünk telhetőt. Kincseinkbe, feladatunkba és az isteni kegyelembe kapaszkodva élünk, azzal az eltökélt meggyőződéssel, hogy így is van értelme hazánknak tartani Erdélyt, szülőföldünkként ragaszkodni Székelyföldhöz, és testvérként magunkhoz ölelni minden embert, akiért Isten egyszülött Fiát adta. Inkább ezt ünnepeljük, minden nap.

De ezt erősen.

Megalkuvás nélkül.

sp