Az én MÁRCIUSOM

(Naplórészlet)

ÉDES ÖCSIKÉM!

1998. márc. 15.

            Szerte a mi országunkban is a magyarjaink zöme (vagy csak része ?) ünnepel. Igaz szívvel, őszintén, mélyen átérezve, hogy magyarnak született, ennek minden kiváltságával és jogával a más nyelvű hazai állampolgárok között, helyenként bátrabban, nyíltabban, van ahol még mindig a templomok falai között, s van aki öregesen, félig magatehetetlenül, de lélekben otthon ünnepel vagy kórházak kényszerű fogságában, vagy gyógyfürdõhelyek szállodai szobájában felidézi önmaga számára az 1848-as igazi forradalmat, annak lendületét, amelynek fényéből még mindig maradt, és amely ma bevilágítja a mai magyarok arcát, ennek fényénél felvillannak  a márc. 15- ei nap eseményei.

            Látjuk lelki szemeinkkel Petőfit, elképzeljük a "Talpra magyar" akkori hatását, mely ma is megmozgatja minden igazán érző  magyar szívét. Felvillan Kossuth képe, Pest utcáin a lelkes és forradalmi mámorban úszó tömeg, és nem akarunk, csak örülni, de az örömet beárnyékolja a tudat: a vértanúk kiontott vére majd…

            De én most ott vagyok lélekben minden szívemhez nőtt erdélyi nagyvárosban, a tömegben, hogy megtapasztaljuk azt a hatalmas erőt, mely a testvérlelkek összefonódásából ered, vérünk egyszerre lüktet minden valódi résztvevővel, akinek megadatott a közös ünneplés mámora.

            Én most lélekben Nagyváradon vagyok, az újságban meghirdetett 8 ünnepi helyszín közül legalább a Petõfi szobor közelében, ahol jelen percben még tart az ünneplés a hazai magyar kiválóságaink társasáságában: Tõkés László püspök urunk, Temfli József római katolikus püspök, Takács Csaba , az RMDSZ ügyvezető elnöke és sokan mások elmondják ünnepi gondolataikat.

            Én nem mondhatom el, de e kivételes napon sikerül annyira elnyomni a gyászom, Édes, Imádott Gyermekem, hogy helyet szorítsak ennek a nagyon fontos eseménynek, a magyarok legnagyobb, legszentebb ünnepének, minden szabadságra vágyó lélek igazi ünnepének a szívemre tüzött jelképes kokárdával és az igazi magyarságom teljes átérzésével, kezemben tollal, leírhassam egyszemélyes gondolataim, ezáltal is ünnepelve, megvalósítva egyszemélyes hatalmamat, szabadságomat az "önkéntes száműzetésben", épp azért, hogy én is egy lehessek az országban ünneplő felvonulókhoz, hű a tartásban, egyenes derékkal menetelő, mint akinek annyi joga van, és annyi "kiváltsága" volt, hogy negyedszázadon át elültethette a 48-as szabadsághoz fűződő érzelmeket tanítványai lelkében a sok Petõfi és más forradalmi versek, dalok, ünnepi megemlékező műsorok jogán, amely talán elég volt, hogy a tanítványai szívébe is kivirágozzon erre az egy napra igazán a lelkük mélyén a szabadság eszméje, és merjék vállalni bátran magyarságukat, kiállva érte, ha kell, vállalva a nemes harcot a saját anyanyelvi iskoláink megmentéséért,azért, hogy Erdélyt ne sajátíthassák ki csak az uralkodó hatalom bölcsőjének, mert a mi bölcsőnket is ez a gyönyörű ország ringatta, ugyanazon fenyvesek suttogtak altatódalt nekünk fenn a Hargitán, a bodoki hegyek alján és szerte az országban, az egész Erdély területén, a Partiumban, ugyanazon"hepehupák" képe fogad, amely fölnevelte a Petőfi után jövő költőóriásunkat, Ady Endrét is.

            Gondolatban most itt vagyok e határszéli nagyvárosban:Váradon, amely egyik fontos helyszínévé vált a 48- as forradalomnak. Megkoszoruzzuk Rulikowsky Kázmér sírját, Nicolae Balcescu és Petőfi szobránál helyezünk el koszorút, részt veszünk az esti fáklyás felvonulásban is a Szacsvai szobortól a színházig.

            Én is rovom e sorokat ez ünnepi órában, és gondolatban ott lépkedek kicsit bizakodva, hátha nem mindig csak "nekünk Mohács kell", hogy ráébredjünk emberi és nemzeti bajainkra, sérelmeinkre, mert a sérelmek ideje lejár, és kell jönnie egy olyan kornak, ahol kihull az emberek agyából egy-egy ilyen szavunk: sovinizmus, terror, és átadhatja helyét egy olyan érzésnek, amikor az ember embernek érezheti magát, és nem kell többé nyelve miatt megtöretnie…Ha igazán eljönne ez a szabadság is, az igazi, amelyért annyian mártírhalált szenvedtek.

            Tűzzük ki kokárdakat látványosan és bátran, s cselekedjünk az év minen napján úgy, mintha adósai lennénk elődeinknek annyival, hogy megharcoljuk mi is a magunk harcát mindenki képessége, tehetsége szerint, ha csak egyetlen kicsi jelképes tettet is, de cselekedjünk úgy, hogy megmaradhassunk a saját szülőföldünkön kiharcolva jogainkat, mert az egyformán illet meg minden embert. Ne tékozoljuk el erõinket méltatlan szócsatákban, ne osszuk meg közösségünk erõit vélt vagy valós sérelmekkel! Ne járassuk le vezetőink hitelét! De legyen bennünk örök a bizakodás!  Mi is merítsünk újabb erőt a Nemzeti Imánkból: "rabok tovább nem leszünk"! Hanem teszünk érte, hogy teljes értékű állampolgárai lehessünk gyönyörű hazánknak.

            Legyünk jelen a saját ünnepünkön, s ha mégsem lehetséges, gondolatban is ünnepelhetünk, hisz minden igaz, nagy eszme elõbb a gondolatban fogant meg, s így vált a magyar forradalom is példaértékűvé. A magyar szabadságért folytatott harc nem elbukott, hanem nem vívhatta ki a túlerő miatt a végső győzelmet. Ennek még mi is adósai vagyunk bátor gondolatokkal és tettekkel is, azzal a reménnyel, hogy unokáink már egy olyan új Egyesült-Európában élhetnek, ahol a határok jelképesek lesznek, és a saját nemzetiségünk nem valami szégyellnivaló, hanem az EU-i virágcsokor egyik pompás virága lehet, és szabadon illatozhat.

            Ezt kívánom unokáimnak, unokáinknak és az eljövendő unokáinknak is!

                                    Öcsikém!

            Ki kellett írnom ezeket a sorokat! Nem nagy "tett", de talán a semminél valamivel több. Ha csak egy hajszál is, de van, akinek egy hajszál átlépése is nehézség, és van, akinek a magas kerítés is potomság. Ezt hangsúlyoznám. Mindenki képessége szerint! Mert itt a szállodában a tapasztalat elszomorító. Elvétve hallok magyar szót, de senki nem emleget ilyesmit: márc. 15!  ???

            Talán a társamnak fogalma sincs, nemcsak a mi nagy ünnepünkről, hanem úgy általában: nincs semmilyen pol-i meggyőződése. És ez baj, mert  az átlagtömeg, a magyarok zöme is (de nem a java!) manipulálható. És azért is elkeseredett vagyok, mert naponta tapasztalom az anyanyelv romlását az ország bármely részén. Nem mindenkiben tudatosult, hogy igazi beszédmódunk jellemez minket, a legjobban elárulja, kik vagyunk. Mi a hitünk, miben reménykedünk, vagy már annyira belefásultunk, hogy nem akarjuk észrevenni, hogy a forr. (?) utáni első évben a  septében megadott jogainkért ma újból ki kellene bátrabban állnunk, mert rendre-rendre visszavonták, csonkították, úgy is mint szülő, ki, ahol tud, közösen visszaszerezni jogainkat: földünk, erdõnk, iskoláink, egyetemünk. Sokan elcsüggedtek, egyre többen, naponta apadóban az a forrás, amely a forradalom idején felbuzogott bennünk is. Micsoda eufóriás hitben voltunk! Kicsit bosszantott is, amikor késõbb rájöttünk, hogy micsoda átverés volt: puccs volt…Pedig micsoda fölemelő érzés volt!Az összes újságokat átböngésztük sorról-sorra az elején, mintha kötelező feladat lenne, minden érdekelt, s aztán hét év alatt mennyire lelohadtunk, mennyien elmentek, túl a határon, határokon…

            S nincs jogom megítélni az elmenőket. Lehet egyéni véleményem, de a jövő tudja megítélni, mely lépésünk volt helyes és melyik nem. De én személyesen mégis úgy érzem: itt a helyünk, bármi történik is, ez a mi szülõföldünk, és ez is csak egy van, akár édesanyánk, s úgy ragaszkodunk, olyan gyermeki szeretettel, reménységgel mégis, hátha jó anya, aki keblére öleli mindenik gyermekét, egyformán óv és szeret és felnevel, hogy naggyá váljunk és erőssé, hogy átvészelhessünk minden történelmi vihart is, ha kell, bátran, becsületesen, emelt fõvel.