Ozsváth Sándor Mulassunk! című blogbejegyzése ihletett és adta az ötletet, hogy én is írjak néhány sort a közös mulatozások felejthetetlen emlékeiről.

Mulatni, nótázni nagyszerű dolog. Legénykoromban (közvetlenül a rendszerváltás előtti és utáni években) rendszerint összeültünk a sáromberki kultúrotthon klubtermében, s nagyokat énekeltünk. Ezeknek a közös nótázásoknak köszönhetem, hogy ma is nagyon szeretek társaságban énekelni, s több száz magyar népdalt, nótát ismerek. A fordulat előtt a nótákat is cenzúrázták, vigyázni kellett, hogy mit énekelsz, mert sose lehetett tudni, hogy ki jelent fel. Ennek ellenére előfordult, hogy mámoros fejjel elénekeltünk 1-2 tiltott katonadalt is a következőképpen. Teljes torokból ordítottuk a nóta "kevésbé veszélyes" részét, aztán "lálázva" a keményebb sorokat. Pl. az Édesanyán nádfedeles háza c. katonanótában a harmadik szakaszt végig "lálázni" kellett, mert féltünk, hogy másnap előállítanak a rendőrségen. A harmadik szakasz szövege:" Hajnalodik, vérpiros a reggel / Indul Horthy a magyar sereggel / A zászlaja piros-fehér-zöld, / vissza Erdélyt, mert ez magyar föld / Ezt kéri a Horthy katonája."

Szóval, ezt, akkor, ott, nem mertük végigénekelni. De sosem felejtem el, hogy a '89-es forradalom első napjaiban már bátran elfújtunk minden nótát. Addig szigorúan be kellett tartani a klubtevékenységek alkalmával a programot, de attól kezdve hetente 1-2 alkalommal, hosszú időn át éjszakába nyúló nótázásokat tartottunk. Feltettünk egy 10 literes boroskorsót a pingpongasztal tetejére, körbeültük, aztán 3-4 órát szünet nélkül daloltunk. Iratlan szabály volt, hogy egy nótát nem volt szabad kétszer elénekelni. Előfordult, hogy a nótamaraton hevében, a bor hatására, az "utolsó métereken" nem jutott eszünkbe új nóta. "Volt már, énekeltük" - hangzott jobbról, balról. Miután ez kétszer, háromszor megtörtént, mentőötletem támadt. Otthon, nem kis munkával leírtam az összes általam ismert nóta címét néhány lapra, s megszámoztam ezeket. Indigóval írtam, hogy két példányom legyen, egyiket mindig magammal vittem. Amikor elakadtunk a nótázással, elővettem, a társaság tagjai pedig csak sorszámot mondták, s máris fújtuk. Nem kellett gondolkodni a címeken...

Sok népdalt tanultam nagyapáimtól is. Apai nagyapám, Berekméri Domokos a helyi dalárda vezetője volt a "kicsi magyar" világ idején, aztán a háború idején tiszti kaszinókban is sikerrel szavalt, énekelt. Sajnos csupán 12 éves voltam, amikor eltávozott közülünk, de néhány nótát azért megtanított nekem. Volt ezek között népdal, nóta, kuplé egyaránt. Egyik kedvencből idézek:

„Volt nekem ezer forintom, el is vertem három nap.

Három éjjel húzattam a cigánnyal a nótámat.

Tajtékból volt a pipám is, bort ivott még a kutyám is,

Száz forintos selyemkendőt viselt az én rózsám is.

Estefelé, késő este hazafelé ballagok,

Jaj, de szépen ragyognak rám a tündöklő csillagok.

A lábam is keresztül áll, keresztül áll,

A szemem is keresztbe lát, keresztbe lát.

Sáromberki otthonomban a legszebb lány énrám vár.

Anyai nagyapámmal sokat daloltunk kettesben. A faluvégén laktak, általában biciklivel látogattam meg őket, hogy borozgathassunk az öreggel. Azóta 15-20 év is eltelt a felejthetetlen nótázgatások óta, Kádár Ferenc nagyapámat öt éve kísértük utolsó útjára. De az emlékezetes nótázásokat nem lehet elfelejteni. Érkezésemet követően, első dolog az volt, hogy utasítsa nagymamámat: „Annus, hozzá le a hiúból egy lépést kolbászt, s üssé reá 8-10 tojást, hogy legyen mire igyunk.” Nagyanyám szó nélkül engedelmeskedett, a hangos nótázást is békésen tűrte, de a harmadik kancsó bornál már rendszerint aggódásának adott hangot. „Nem lesz sok, Feri? – kérdezte, de válasz helyett az is elég volt, ha nagyapám összevonta a szemöldökét… Szépen, sorban, témakörönként „vettük” az énekeket. Könnyed népdalokkal kezdtük, aztán hallgatókkal folytattuk, s végül a katonanóták következtek, teli torokból, tiszta szívből. Mire a Lent a rónák nyár tüzében című nehéz nótához értünk, általában már nem tudtuk végigénekelni, kimerült hangszálaink miatt.  Annyit még elmondanék itt, az érdekesség kedvéért, hogy nagyapám mindig háromféle bort készített. Színbornak nevezte azt, amit a darálás után, szorítás nélkül mert le a szőlőhéjról. Ezt itták a családtagok. Aztán jött a „rendes” bor, amivel a vendégeket kínálta az öreg, majd a „kút mellett készült” fickóbor a napszámosok részére. Nagyanyámat valahányszor borért küldte a jelenlétemben, mindig hozzátette: „a színborból hozzá Annus!”

Napjainkban is gyakran összeülünk a barátokkal, hogy közösen nótázzunk. Marossárpatakon több alkalommal szerveztem már nótaesteket, mifelénk, esküvőkön sosem marad el a közös éneklés. Amíg a zenészek pihennek, mi rázendítünk, aztán 2-3 nóta után ők is belekapcsolódnak. Különben cigányzenészekkel a legjobb mulatni, mert nincs olyan nóta, amit ne tudnának kísérni. Kiváló tudású cigányzenészek élnek még a környéken Vajdaszentiványon, Gernyeszegen, akiket már Magyarországra is elvittünk zenélni. A környéken jelenleg a vajdaszentiványi Horváth Elek (Zsidó) a legjobb prímás. S végül, de nem utolsósorban, hadd jegyezzem meg, s hangsúlyozzam annak fontosságát, amit nagyapáimnak nem igazán hittem el egykor: bár sör mellett is lehet énekelni, bor nélkül nem létezik igazi mulatság! 

Berekméri Edmond