Hajnal

Nagyon távolról halk, ütemes hang furakodik az elmémbe. De a zaj nem elég erős, hogy az álmot áttörve tudatomra ébresszen. Ezt egy finom vállrázás teszi meg, egy álmos mondat kíséretében. Mindkettő a feleségemtől származik: „Ébredj, csörög a telefonod”.


Öntudatra eszmélvén még félig „kómában” tapogatózok a készülék felé, miután megtalálom, kikapcsolom a csörgést, majd halkan felnyögök: „Nem akarok dolgozni, menni!” Bepötyögöm a kódot és elolvasom az üdvözlő üzenetet majd rámtör a „megvilágosodás”: Ébresztő öregem, várnak a halak, hajnali 3 van!
Szombat van, és horgászni indulok, mégiscsak kellemesebb, mint dolgozni menni! Pillanatok alatt felébredek, és lábujjhegyen kibillegek a nappaliba, majd nekilátok az előkészületeknek. Gyorsan, rutinszerűen megy a dolog, mindig így csinálom, minden tétel begyakorolt mozdulat. Rétegesen felöltözöm, tavasz vége felé járunk, de a reggelek még eléggé hűvösek. A konyhában felteszem főni a kávét, amit előző este már bekészítettem, és amíg fő a fekete készítek két szendvicset reggelire. A lefőtt kávét pohárba öntöm és beízesítem, majd leülök a kedvenc székemre és rágyújtok. Sajnos dohányzom, pedig tudom, nem kellene. Ilyenkor átgondolom, hogy hová menjek, mire horgásszak. Úgy döntök, hogy úszós pontyozás lesz a program.
Előveszem a felszerelést és a hátizsákot a vállaimra veszem, a botokat kézbe és kilépek az udvarra. Még minden csendes, a madarak sem ébredeznek, az ég teljesen tiszta, a csillagok is szórják még egyre sápadó fényüket. Mélyet lélegzek a friss levegőből a rácsozatra felfutó hajnalka bódító illata, szinte megszédít. Ideje indulni.
Felülök öreg biciklimre, és komótosan elindulok a nem túl messze lévő egyesületi tavunkhoz. A város csendes, alig látni itt-ott néhány gyalogost, akik talán, a vasútállomásra igyekeznek, távoli célok felé indulva. Vajon, hová tarthatnak, mire gondolhatnak csendes magányukba burkolózva? Elhagyom a város végét jelző táblát, itt már az igazi természet ölel körül, az út mindkét oldalán hatalmas legelők és szántók váltják egymást, néhány fával és bokorral körülölelve. Itt az alföldön ez a jellemző, de nem cserélném el ezt a tájat semmi másra. Tovább fogyasztom a métereket, majd kisvártatva megállok a pusztát kettészelő csatorna egyik hídján. Alattam a víz fekete kígyóként kanyarog hosszú útján, amíg el nem éri távoli célját, ahol a Dunába torkollik. Folytatom az utam a tó felé, néhány perc múlva meg is érkezem a kis földes bekötőúthoz, amelyen most is, mint mindig ebben az időszakban egy őz pár vált át az egyik vetésből a másikba. Csak a fehér fenekük villan meg néha, miközben tovaszökellnek. Innen már csak pár száz méter a kiválasztott hely, de még csak most jön a java, a mocsárjárás. A tuti rész a tó belső felén van egy bedőlt bokorsor mellett. Oda bejutni felér egy külön kalanddal, mert a tó mellett folyik a fent említett csatorna, amelyik éppen ki van öntve és a két víz egybefolyt, a parti részen fél méteres vízátfolyás van, amin át kell gázolni 100 méteren keresztül, szűk nádi ösvényen, hogy a helyhez érjek, ami egy pár négyzetméteres dombocska száraz felülettel. A bicajt a szárazon hagyom, a botot, a zsákot és egy vödröt magamhoz véve elindulok. A táv megtétele bő tíz percbe telik, és egy kis beázással párosul. Belelépek egy mélyedésbe, és combig merül a lábam. Sebaj, belefér, ezért nem megyek a falnak. Végre odaérek és megpihenek egy kicsit. Derengeni kezd, teljes szélcsend van, csak néha töri meg a mozdulatlan, párolgó víztükröt egy-egy pontyugrás. Bíztató jelek. Felbontok egy doboz kukoricát, és két marékkal, tőlem balra, öt-hat méterre a bedőlt bokor ágai elé szórom. Rizikós a dolog, ha ponty akad a horogra, bokor elől, partról rázós a helyzet. Általában egy fogott pontyra kettő elszalasztott jut. De így van rendben szerintem, kell esély a halaknak is. Beállítom a szereléket és belöttyintem az etetésre. Az antennából minimális rész látszik ki, a csali egy szem kukorica mini pufival lebegtetve. Kényelmesen elhelyezkedem és várom a kapást. Fél öt van, a nap lassan emelkedik a horizont fölé, hatalmas narancssárga korongja egyre feljebb kúszik, és aranyszínűre festi az elinduló gyenge széltől fodrozódó vizet. A napsugarak ezer darabra törnek a hullámok apró taréjain és vakítva szóródnak szerte a világba. Gyönyörű látvány.. Tovább figyelem az úszót, nem is hiába, pár centit kiemelkedik az úszó antennája. Bevágok, de gyenge az ellenállás, simán partra vezetem a harminc deka körüli halat. Nagyot csodálkozok, egy ritka és nagyon értékes halacska került horogra. Őshonos kárász! Nem a csökött kínai rokon, hanem igazi magyar kárász. Csodálatos aranyozott pikkelyei tökéletesek, az egész hal tökéletes. Valószínűleg a csatornából úszott át ide. Eszembe sem jut, hogy megtartsam, ezért óvatosan elsétálok a csatornáig és elengedem. Hátha talál fajtatársat magának és tud szaporodni. Visszaülök és folytatom a pecát, fogok néhány dévért, karika keszeget, mire egyszer leáll a keszegkapás. Ez jó jel, valószínűleg megérkeztek a pontyok. Így is van, apró buborékok pattognak szét az úszóm körül. Feszülten figyelek, hogy mikor jön el a kapás pillanata. Hirtelen történik minden, az úszóm, mint egy rakéta kilő a vízből, és erőteljesen megindul a tó közepe felé. Erélyesen bevágok és felveszem a kontaktust a hallal. Nagyot bólogat a bot, erősen kell tartani a halat a rövid pórázon, a fék alig-alig nyikkan meg. Nem engedhetem, mert azonnal a bokorba törne. Pumpálom erősen, de nem tudok mit kezdeni vele, nem adja meg magát és sebesen a bokor alá úszik. Nincs mit tenni, azonnal felcsavarja a zsinórt. Beszakítom a szerelést. Újraszerelés előtt pihenek kicsit a székemen és gondolkodom. Gyönyörű hajnal van és horgászok, ez a lényeg. Nincs is ennél szebb dolog a horgászatban. Nem számít, hogy elment a ponty, neki is esélyt kell adni.
Békés magányomban sok dolog eszembe jut. Eszembe jut, hogy még mindig vannak, akik a vizeinket gátlástalanul rabolják, mészárszékké alakítva a téli vermelő helyeket szigonyaikkal, kampóikkal. Télen, nyáron zaklatják, sebesítik, gyilkolják halainkat, törvényt, erkölcsöt nem ismerve. Vannak, akik disznóólat csinálnak a partokból, részeg fetrengésük közepette szétdobálják dobozaikat, vagy, csak egyszerűen otthagyják a szemetet. Vajon megváltozunk valaha? Vannak, akik húsboltnak hiszik a természetet és horgász engedéllyel a zsebükben telepítés után, dugig pakolják a csomagtartót tapasztalatlan, frissen telepített halakkal, meg sem adva az esélyt nekik a szabad életre.
Eszembe jut, hogy fiataljaink nagy része belebutul a számítógépbe, életüket a képernyőnek szentelik, a természetről mit sem tudnak, ráadásul szüleik ezt hagyják és elnézik. Sápadt bőrüket tovább halványítják sötét levegőtlen szobáikban. Eszembe jut, hogy a „zenét” már nem hangszerekkel szerzik, és drogokkal tuningolva eszméletvesztésig tombolnak a fiatalok a fülsüketítő zajra.
Eszembe jut, hogy él ötmillió magyar a ránk erőltetett határokon  túl, akiket eltaszítottunk magunktól, fájdalmas, nehezen gyógyuló sebet okozva nekik. Vajon másoknak is eszébe jutnak ezek a gondolatok, vagy egyedül vagyok ezekkel a gondokkal?
Hajnal van, gyönyörű tavaszi hajnal, ami mindent megszépít. A hajnal mindig egy új nap kezdete valami újé, legyen ez a mai egy új természet és halbarát szemlélet kezdete.

2005. január