Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Mázli

 

 

 

 

          Mázli a kutyám volt. Pályafutását egy szatyorban kezdte a kedvenc horgászvizem tetején úszva. Egy tavaszi napon pergetéssel múlattam az időt a Dunavölgyi-főcsatornán. Kapás nemigen volt, néhány sügért és egy éppen méretes csukát fogtam, de jó volt az idő, jólesett a hosszú séta és a horgászat a téli fagyos csukázások, menyhalazások után.

 

          Dél körül egy autó robogott el mögöttem az úton, majd kisvártatva megállt. Néhány perc múlva pedig suhant is visszafelé. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de nem is nagyon foglalkoztatott. Kisvártatva megjelent a víz tetején előttem a már említett csomag, amely legnagyobb értetlenségemre mozgolódott, mintha lett volna benne valami. Fogtam a botot és megpróbáltam rádobni a villantót, a próbálkozás másodjára sikerült. „Kifárasztottam” a zacskót és nagyon meglepődtem, amikor kinyitottam. Egy néhány hetesnek tűnő kiskutya volt benne. –Ekkor leesett mit is művelhetett az előbbi autós.- Szerencsétlen állat már alig élt, szőre teljesen át volt ázva, és amikor a kezembe vettem éreztem, hogy az egész apró kis teste remeg. Olyan fájdalommal és értetlenséggel nézett rám, hogy azt hittem menten megszakad a szívem. Az volt a szerencséje, hogy a zacskóba, amibe tették elég levegő szorult ahhoz, hogy ideig-óráig a víz tetején ússzon. - Hogy vihet rá a lélek valakit, hogy így intézze el a „problémáját”?- Gondoltam. Gyorsan fogtam a kéztörlő rongyomat és beletekertem. Sebtében összepakoltam a felszerelésemet és hazarobogtam.

          Otthon a feleségemmel szárazra töröltük szegényt és egy dobozkában a konvektor mellé tettük. Nem is volt kérdés, hogy megtartjuk-e. Elmeséltem a történetet, hogy hogyan került hozzám és ennek hatására a Mázli nevet adtuk neki. Mázli azon a napon meg sem nagyon mozdult, csak gubbasztott a dobozban a jó meleg fűtőtest mellett. Este megpróbáltuk megetetni, de nem fogadott el tőlünk semmit, még a tejet sem. Valószínűleg az anyját hiányolta. Végső ötletként a tejet fecskendőbe szívtuk fel és így erőltettünk bele egy kis táplálékot. A fecskendős módszert egy hétig alkalmaztuk, utána már magától is fellefetyelte a tejet kistálkából.

          Teltek-múltak a hetek, hónapok és Mázli nőtt-nődögélt olyannyira, hogy egy szép, kifejlett, kan labrador lett belőle. Igazán formás, hibátlan ebbé nőtte ki magát, valódi gyöngyszemmé. Aranybarna szőre csak úgy ragyogott a napfényben, az állása büszke volt, ábrázata értelmet sugárzott. Előtte is volt már kutyám, de ilyen hűséges, szeretetreméltó, okos még sohasem! Nem nagyon kellett tanítani, mégis mindig szót fogadott, nem kaparta fel a kertet, nem fojtotta meg a csirkéket, szerette a gyerekeket és a házőrzést is kifogástalanul végezte, igazi mintakutya lett belőle. Nemsokára eljött az idő, hogy a horgászat szépségeivel is megismertessem.

          Amikor először vittem magammal, szinte kibújt a bőréből a parton. Szaladgált, fetrengett, élvezte a szabad és vad természetet, amelynek így, abban a pillanatban Ő is a része lett, teljes valóságában. A vízhez viszont egy méteren belül sohasem merészkedett, valószínűleg élénken élt az emlékezetében a zacskós kalandja.

          Évekig hű társam volt, otthon és a vízparton egyaránt. Mindig magammal vittem horgászni, télen-nyáron, bármikor. Nem is lehetett volna otthon hagyni, mert ha meglátta a kezemben a botokat, farka felvágva már pattant is az anyósülés elé, a szokott helyére és daruval sem lehetett volna kivenni onnan, bár igaz, nem is akartam, mert szerettem, ha velem volt. Rengeteget köszönhetek neki, többek között felszerelésem nagy részét és egy ízben még az életemet is megmentette.

          Egyik nyáron sátras hétvégét töltöttünk a vízparton pecázással. Szombat éjszaka 10 körül meguntam a gubbasztást a botok felett és lefeküdtem aludni, a kutyát pedig megkötöttem. Hajnalban arra ébredtem, hogy veszettül ugat valamit. Gyorsan felöltöztem és kimentem a sátorból. Láttam ám, hogy két rosszarcú férfi a botjaimmal a hónuk alatt oson az úton álló idegen autó felé. Hiába ordítottam rájuk, nem álltak meg. Erre elengedtem Mázlit, aki mint az őrült utánuk vetette magát, és félelmetes hörgéssel, ugatással vicsorgással megfutamította őket. A botjaimat szerencsére elhagyták a futásban.

          A másik eset egy hideg, decemberi napon esett meg. Csukázni voltam szép, napos időben, a hőmérséklet viszont 0 fok körül volt, a víz sem lehetett több 2-3 fokosnál. Gyorsan telt az idő és hamar délután lett, mikor szerencsétlenül egy belógó bokor ágárba akadt a villantóm horga. Nem értem el sehogy sem, így csizmában a sekély part menti részbe gázoltam, és a bal lábamra támaszkodtam nyújtózkodás alatt. A lábam alatt lévő iszap viszont csúszott és a vízbe zuhantam. Azonnal elmerültem. Szerencsére a víz ott nem volt mély és fel tudtam magam lökni a felszínre. A több réteg ruhám viszont pillanatok alatt átázott és a csizmáim is megteltek vízzel. Halálfélelmem volt, pillanatok alatt lepergett előttem az életem. Kapálóztam a part felé, de a vizes ruha súlya húzott lefelé, ráadásul a lábaim is begörcsöltek. Azt hittem végem van, lassan süllyedni kezdtem. Láttam, hogy a parton Mázli idegesen toporog és küzd a félelmével. Körülbelül úgy nézhettem rá, olyan riadt félelemmel, mint ahogy Ő nézett rám annak idején a zacskóból. Izmaim és elmém kezdték felmondani a szolgálatot, és lassan teljesen elmerültem. Ekkor egy nagy ugrással  utánam vetette magát, odaúszott hozzám és a galléromat megragadta, majd erejét megfeszítve, nagy szuszogással a part felé vonszolt. A partra érve a bokor ágaiba kapaszkodtam és erőgyűjtés után, lassan felhúztam magamat. Nehezen de sikerült. Hanyatt vetettem magamat és csak pihegtem. Nagyon ki voltam merülve és rettenetesen fáztam. Mázli mellém feküdt és nyalogatta az arcomat. Átöleltem a nyakát és magamhoz szorítottam. Megmentette az életemet félelmei legyőzésével. „Sohasem felejtem el neked, amit tettél!” –Ígértem meg neki. Hazaérve fenséges lakomát készítettem megmentőmnek, miután egy forró fürdőt vettem. Egy egész sült csirkét kapott.

          Egyetlen hibája volt csak, mégpedig mérhetetlen utálata a rókák iránt. Ha megérezte a szagukat azonnal elrohant és nem lehetett megállítani. Csak ebben az esetben nem lehetett parancsolni neki.

Múlt nyáron is előfordult egy ilyen eset, de nem foglalkoztam vele, úgyis mindig előkerült. Elvágtatott a szagnyomon, de fél óra múlva meg is érkezett. Csapzottan, lihegve, véres pofával. –Gondoltam egy rókával kevesebb.- Teltek a napok és egyre furcsább lett a kutya. Teljesen felhagyott az ugatással, mindenkivel barátságosan viselkedett, közben viszont rossz volt ránézni. Vonásai megváltoztak, lógó fejjel kullogott és furcsán nézett mindenkire, még rám is. Nem tudtam mi lehetett a baja, amíg el nem kezdett habzani a szája. Nagyon megijedtem, mert ez a veszettség jele volt. Befutottam a házba telefonálni állatorvos barátomnak, aki nagyon készséges volt és hamar megérkezett. Tisztes távolságból megvizsgálta és megállapította a bajt. A bajt, amitől tartottam.

-Gábor, ez a kutya veszettséget kapott. Nem verekedett másik kutyával?

-Nem, de két-három héttel ezelőtt rókával igen.

-Akkor biztosan attól kapta el. Sajnálom, de el kell altatni. Teljességgel lehetetlen, hogy meggyógyuljon. Így legalább nem szenved tovább.

-Biztos vagy benne? Nincsen más lehetőség? -kérdeztem kétségbeesve.

-Nincsen, sajnálom. Le kellene majd fognod, hogy ne harapjon meg.

          Ránéztem Mázlira, és nyomorultul éreztem magamat. Nekem kellett kimondani az ítéletet. Eszembe jutottak az együtt eltöltött évek, a rengeteg átélt kaland, az önfeledt játékok boldog órái. Nem akartam elveszíteni, de be kellett látnom, hogy ez a legjobb megoldás. Amíg a doktor felszívta a mérget, egy szíjat tekertem az állkapcsai köré és a combjaim közé véve a földhöz szorítottam, hogy ne szabadulhasson. Rettenetesen fájdalmas volt az egész, legszívesebben felordítottam volna, hogy: -Ne tedd meg!- de már késő volt. A tű az izomba hatolt és a méreg pillanatok alatt szétterjedt beteg testében.

Azok az izmok, amelyek a végsőkig megfeszültek annak érdekében, hogy a partra segítsenek, most az én nyomorult szorításom által satuba fogva remegtek az életért, és ernyedtek el, amikor a méreg elvégezte a munkáját. Ott feküdt a fűben megdermedve, megalázott tetemként egyszerű ravatalán, hű társam. Az egész család megrendülten állt fölötte, mindannyiunk szeme sarkában a bánat könnycseppjei híztak kövérre. Mázli meghalt és halálának részese, sőt, előidézője voltam.

          A doki távozáskor elejtett mondatával a földbe döngölt, de teljesen igaza volt!

-         Tudod, Gábor, ha tavasszal nem felejted el elhozni a kötelező oltásra, még most is élne…

Teljesen megsemmisültem. A felismerés és a feltörő jogos önvád villámként sújtott le rám, és porrá rombolt.

          Így fizettem én meg neki hűségéért és önfeláldozásáért. Hűségből elégtelenre vizsgáztam! Bocsáss meg, kérlek, öreg barátom!!

Megtekintések: 124

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Antal Gabriella Január 25, 2011, 10:39am
Draga Mazli Kutyus a kutyamenyorszagbol vigyaz tovabra is rad,akarcsak Pongo dalmatank aki vegig kiserte gyerekeim gyerekkorat es teljesen hozzanott a csaladhoz mindenikunket fenntartas nelkul szeretett.Nincs olyan huseg mint a kutyae.Nem is arulom el hogy megsirattam a torteneted.kosz
Hozzászólt Baintner Jánosné Január 25, 2011, 10:27am

a Kutyavalóban áldozat volt,de intő példa, hogy ne csak szeress, gondoskodj is

Itt  szoktam olvasni a legszebb történeteket, melyek a volt születési helyemről érkeznek.

Köszönöm.

Hozzászólt Kovács Gyula Január 25, 2011, 10:14am
Megható.A kutya az ember leghüségesebb barátja.Köszönöm,hogy elmesélted.
Hozzászólt voros eva Január 25, 2011, 9:54am
Nagyon szep ,.Koszonjuk,hogy elmeselte nekunk ,.meghato tortenet.
Hozzászólt Kalamár Márta Január 25, 2011, 9:46am
Hú! Ez is nagyon jó írás! Én nem vagyok egy állatbarát, sőt félek is tőlük, de valami miatt ők ragaszkodnak hozzám. Eddig  kb.5 (kivetett, vagy elkóborolt) kutya, macskákról ne is beszéljek, szegődött hozzánk, 2-3 hétig(hónapokig) menedéket találva a tornácunkon.Aztán ahogy jöttek, tovább álltak, de valami miatt vonzom őket. Úgyhogy meghatott teljesen a története.
Hozzászólt Tállai Enikő Január 25, 2011, 9:16am

Ez az írás nagyon izgalmas volt, nagyon megható a történet vége is, ami engem is meghatott...

El is küldöm pár embernek, akikről tudom, hogy szeretik az állatokat.

Hozzászólt szabó enikő Január 25, 2011, 9:15am

 

 

   a fiamnak kóborból előléptetett kutyái vannak...mindig nagyon vigyáz rájuk.az állatorvos állandóan szemmel tartja őket...pedig elég neveletlen dögök...

Hozzászólt Dávid Sándor Január 25, 2011, 1:27am
Osztozom a fájdalmán, mert nekem is egy labradorom van, és el se tudom képzelni az életet nélküle. Fogadja részvétem! Sándor.
Hozzászólt Nagy Magdolna Január 24, 2011, 6:15pm
Biztosan nehéz lélekkel beszéltél nekünk erről a történetről, de örülünk, hogy velünk is megosztottad. Kicsit könnyítettél lelkeden. Az ember egy életen át tanul a hibálból, mulasztásaiból. Talán másnak is adtál egy jó tanácsot, sőt.. Köszönet érte.
Hozzászólt Dömösi ( szovátai-Szász) Anna Január 24, 2011, 3:36pm

Igazan sajnalom,hogy igy lett vege egy jo baratsagnak.Meghato es tanulsagos egyben...

Ilyenkor nehez egy masik kutyaval vigasztalodni,mert akarva akaratlanul az ember osszehasonlit...

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek