Elcsúszott csuka-csúcsom

Tíz éve történt ez az eset, amikor lehetőséget kaptam az élettől egy véletlen folytán, hogy kifoghassak egy álomhalat. Faj szerint csuka volt és hatalmas, de kezdjük az elején.

Akkoriban péntekenként jártam haza szegedről, -ahol főiskolára jártam- a hajnali vonattal. Kecskemétig mentem ezzel a szerelvénnyel, onnan tovább busszal. Az eseményekhez tartozik, hogy csütörtök este buli volt, így nem sokat tudtam aludni, de vártak a halak otthon, ezért muszáj volt korán hazamenni, egy nagy csukázást terveztem délelőttre. Az eset furcsasága, hogy nem otthon történt a nagy kaland. Kiskundorozsmán szálltam fel a vonatra, ahol a kollégiumom volt. November lévén fűtöttek, így nem csoda, hogy szinte elkábultam a fáradtságtól, nameg persze az elfogyasztott nem üdítő kategóriájú italtól. Azért kitartottam és bámultam ki az ablakon, néztem a kelő nap sugaraitól ragyogó hómezőket, néhol egy-egy őzet is lehetett látni, biztosan az őszi vetést legelgették. Szerintem nincs is szebb egy igazi havas téli tájnál.
Kistelekre értünk, de a vonat nem ment tovább. Vártam 10 percet, de mégsem indultunk. ekkor megkerestem a kalauzt és megkérdeztem, hogy mi a probléma. A válasz lesújtó volt. Valahol a vonalon felsővezeték-szakadás volt és legalább másfél órát kellett várni mire kijavítják a hibát. Mivel időm volt elég, elmentem sétálni az állomás mögött lévő tóhoz. Nem sokan pecáztak, a tó sem túl nagy, de nagyon szép volt. Úgy nézett ki sötét felületével és nádszegélyével a körülölelő hóban, mintha egy gyönyörű fekete szem lett volna. Számomra érdekes látványt még egy fiatal pergető horgász nyújtott. Odamentem hozzá beszélgetni, bemutatkoztunk egymásnak, Petinek hívják. Kérdeztem fogott-e már valamit, erre kivett egy szájbilincset a vízből, amin egy ötösforma csuka volt rabságban. Gondoltam magamban nem rossz kis víz ez. Ha még tudtam volna mi fog történni később... Peti felszerelését látva kissé elámultam, mert a kor egyik legmodernebb összeállítását láttam a kezében. Természetesen nem bírtam a véremmel és megkértem, hagy dobjak néhányat, csak próbaképpen. Láttam rajta, hogy nem szívesen adja ki a botot a kezéből, talán attól félt, hogy dióverőként használom, de az első dobás után meggyugodott. Talán az ötödik dobásra egy nádcsomó mellett bitangerős rávágásom volt. Olyan gyors volt, hogy ha a fék nincsen jól beállítva, tuti, hogy kirántja a kezemből a botot hirtelenjében, így is alig tudtam megtartani. A hal fékezhetetlenül húzta le a zsinórt a dobról, én pedig aggódó szívvel vissza akartam adni a botot Petinek, titkon remélve, hogy nagylelkű lesz. Az volt. -Még azt mondják egyesek, hogy a horgászok maguknak való, irigy, goromba emberek-. így végre teljesen oda tudtam koncentrálni a fárasztásra. Illetve a fárasztásomra, mert egyenlőre, csak én fáradtam. A bot karikába görbült és a hal még mindig csak húzta le a zsinórt, szép ütemesen. Mindent egy lapra téve finoman szorítottam a féken és így próbáltam megállítani. Sikerült, de ami eztán következett, azt sohasem felejtem el... Rettentő fejrázással egy iszonyatosan nagy csuka szaltózott ki a vízből tőlünk úgy negyven méterre. Ez kellett csak nekem, a környék összes horgásza, mint a vasreszelék a mágneshez elindult felénk. A csuka persze tette a dolgát, többet volt a levegőben, mint a vízben. Féltem, hogy a horog kiakad a szájából a nagy rázogatástól, vagy a szerelék nem bírja, vagy én nem bírom, de szerencsére minden rendben ment. Még mindig csak én fáradtam, kesztyűm nem lévén a kezem is nagyon fázott, szóval cudar volt a helyzet. A hal közben befejezte a műugrásokat és inkább egy balra lévő nádtorzsát célzott meg. Ha azt eléri és rátekeri a zsinórt vége mindennek. Még mindig nagyon erős volt és villámgyors, ezért megpróbáltam a régi trükköt alkalmazni és balfelé amerre ment, arra kezdtem húzni. A trükk bevált, elkanyarodott a torzsa előtt. Még mindig elég messze volt, úgy húsz méterre. Közben persze odaértek a horgászok és el lettem bőségesen látva jobbnál, jobb tanácsokkal. Nem akartam őket megsérteni, de törődtem a tanácsaikkal.  Lekötötte a figyelmemet ez az ősállat. Vizeink legszebb hala és legeredményesebb vadásza a természet tökéletes alkotása. Mintha csak meg akarta volna mutatni magát közelebbről újra kiugrott. Félperces saccolgatás után abban maradtak, hogy 24-25 kilós lehet. Nem akartam elhinni, ha tényleg ekkora, akkor országos csúcs is lehet. Valóban hatalmas volt ez a hal, amire egész horgászéletem alatt vártam. már a kezeim, lábaim remegtek a hidegtől, lehetett vagy mínusz 5 fok. Szerencsére a csuka már érezhetően fáradt. Egyre gyengébbek voltak a kirohanásai, a fejrázások is ritkultak és egyre közelebb tudtam húzni magamhoz. ekkor már legalább fél órája küzdöttünk, a hatalmas csuka meg én. Azért még nem adta fel újra és újra kitört. a reménytől és az izgalomtól teljesen átszellemülten fárasztottam, szinte centiről centire sikerült visszanyerni a zsinórt annyira, hogy lassan meg lehetett volna szákolni. Persze, ha lett volna szák. Sokadik szerencsémre az egyik sporinak volt vágóhorga és elhozta. Az utolsó öt méteren túl könnyen húztam magam felé, ezért a féken kicsit lazítottam és a vágóhoroggal óvatosan a hal felé nyúltam. Erre olyan színjátékot művelt! Hatalmas csapással lefröcskölt mindannyiunkat és legalább 10 métert megint elhúzott. Megint a szerencse.. Fortuna úgy tűnt kegyeibe fogadott aznapra, mert nem akadt ki a horog, pedig láttam, hogy nem éppen tökéletes az akadás. Rafinált öreg józság, de nem járt túl az eszemen. Megszerettem ezt a halat, a küzdelem alatt is tiszteltem erejét, korát, tudását, de egyikünknek győzni kellett! a kitörés volt az utolsó aduja, azután ellenállás nélkül jött felénk, ereje felmorzsolódott. Végül ekkor, itt a legvégén követtem el az egyetlen, de végzetes hibát. Túl hosszúra hagytam a zsinórt a vágóhorog beakasztása előtt, ezért, hogy elérjem, beljebb kellett lépnem és egy köre léptem rá, ami csúszott... Annyira csúszott, hogy azonnal hanyatt estem, a fejemet bevertem a kitaposott fagyos földbe, a műcsali hangos pendüléssel vágódott ki a csuka szájából és a zsinóron hátravágódva húzott el a többiek feje mellett, én félig a vízben, az öreg veterán pedig végső erejét összeszedve lassan elúszott. Még mintha intett is volna a farkával. Összetörtem, Fortuna elhagyott.

Döbbent csend vett körül. abban a pillanatban, hogy a fejemet bevertem, felültem, és torzult arccal tapogattam a koponyámat, és bambán néztem az előttem ülő öreg nénikét, aki rémülten és védekezően meresztette felém a kötőtűit. Én ültem a vonat padlóján és törölgettem az álmot a szemeimből. Mégsem sikerült fennmaradnom Kecskemétig. A csuka-csúcsom vízbe, én pedig álomba merültem újra. Sajnos álmomban sem sikerült kifognom életem halát, azonban vigasztaltak kedvenc írom, Fekete István sorai " a valóság is lehet szép, sőt szebb, mint a hazug ábránd"