Több ezer éve Mózes kőtáblájára rávésték, “ne lopj”. A történelem során, kivétel nélkül, nyelvtől, kultúrától, nemzetiségtől függetlenül a törvénykönyvek mindig tiltották és büntették a lopást. Pedig mennyi lopás, mennyi igazságtalan pénzszerzés, anyagi erkölcsi csalás… Igen . lassan, lassan, legalább is mi felénk, a lopás nemzeti büszkeségé nőtte ki magát…

Önvizsgálatot tartok most Újév küszöbén, de nem lehet úgy tartani önvizsgálatot, ha csak a saját magam vizsgálom. Hiába maradok én tiszta, hiába tartok tiszteletben minden írott vagy íratlan szabályt, ha nem vállalok szerepet, nem lázadok a körülöttem történtekéért. Szerény ismereteim szerint az istenhit és a hazaszeretet minden székelynek, magyarnak, rendkívül fontos, s igen harmonikusan kiegészítik egymást. Csak akkor élhetek önmagammal s a világgal teljes szellemi-lelki összhangban, ha nem állítom szembe őket, hanem mindkettőhöz egyformán ragaszkodom, s jó testvérként megférnek a szívemben.

Újév küszöbén? Nem tudom ki hogy van vele de, nem hiszem, hogy egyedüli lennék az Isten teremtményei közül aki számításokat végzek. Elgondolkodom. Milyen jó és rossz dolgok történtek velem, velünk, milyen sikereim, sikereink voltak, kiket bántottam, bántottunk meg, vagy kik bántottak meg minket, kik segítettek nekünk az elmúlt időszakban? Mennyit törődtünk szeretteinkkel és vajon elégé kimutattuk-e érzelmeinket, tisztán szívünkből szerettük-e őket? Első sorban gyermekeinket. Nem rég olvastam, hogy az ölelés, érintés, „szeretgetés” hiánya a gyermekeknél komoly később, felnőttkori problémákat okozhat.

 Van nekünk, embereknek egy rossz szokásunk… rengeteg időt töltünk azzal, hogy dédelgetjük régi sérelmeinket. Ha csupán a történelemben ért sérelmeken időznénk el az nem is volna baj de… gyarló az ember! A régi sérelmek gyengítik az embert és sok energiát emésztenek fel. Gondolkodjunk pozitívan, élvezzük az élet nyújtotta élményeket! Tűzzünk ki célokat, készítsünk terveket a megvalósításukra. Vágjunk bele, bízzunk saját képességeinkben! És ha mégsem olyan az életünk, amilyennek szeretnénk, legyen erőnk változtatni rajta.

De elmélkedésem, önvizsgálatom újesztendei rendezgetéseim során nem lehet ne felfedezni szomorú dolgokat. A nemzet keresztre szögezve, tehetetlenül és hitetlenül várja a csodát, Csakhogy Jézus feltámadt, de arra nincs példa a világtörténelemben, hogy egy elvérzett, kiirtott nép valaha életre kelt a semmiből. Nekünk tehát minden fájdalmunk dacára, még élve, s önerőnkre támaszkodva le kell szállnunk a keresztről, ha a Magyarok Istene is úgy akarja… széthordott javakat, kiüresedett hagyományt, betiltott anyanyelvet, elrabolt országrészeket némi fáradsággal és áldozattal vissza lehet még szerezni; de a nemzethalál után már megmaradásról vagy újjászületésről többé nem beszélhetünk. Nem kétséges, hogy ma is van feladatunk és küldetésünk, de biztosan nem az, hogy föláldozzuk magunkat másokért, hogy életünk árán is galambokká szelídítsük a húsunkat szaggató keselyűket.

Szomorúan látom, hogy a posztkommunista „köpönyegváltás” korszakában szinte minden tisztességes népi kezdeményezés, a magyarság helyzetének javításáért indított valamennyi mozgalom előbb-utóbb zátonyra fut, vagy csírájában elhal. Nagyjából hiába voltunk a kormányzásnál, nem sok változott. Pláné nem a szellemi téren. Romlott a közbiztonság, tanügy, egészségügy… Nem akarok most Újév küszöbén is lázongni de, gondoljuk csak a csiki hoki csapatot ért bántalmakra… folytathatnám… Ember legyen a talpán, aki ennyi kudarc után még reménykedni mer, s valami új, nagy fába vágja a fejszéjét, avagy folytatja korábbi küzdelmeit eltiprásunk ellen, ill. a magyar igazság, szabadság és kultúrfölény érvényesítéséért. Mivel a politikában, a gazdaságban, netán a nyílt csatamezőn egyelőre nem sok babér teremhet számunkra, ezért az elkerülhetetlen hazamentő harcokat legelőször szellemi-lelki síkon kell megvívnunk. Helyre kell állítanunk szétroncsolt történelmi és nemzettudatunkat, önbecsülésünket, ellopott bátorságunkat és nemességünket, sárba döngölt hitünket és életkedvünket.

Naná… tudom én nagyon is jól tudom, hogy az idők változnak, úgy az emberek is, de csak egy kisgyerek lehet olyan hülye, hogy elhiszi Jókai “fekete-fehér” világát.

Végig gondolva, mindazt, ami az elmúlt évben történt, látva a szomorú jövőt… sürgősen cselekedni kéne. Vissza kell szereznünk eltékozolt jussunkat, mások által lezüllesztett erkölcsi tartásunkat és becsületünket. Beteg, krízisektől fekélyes társadalmunk gyógyításakor nem elégedhetünk meg felemás „reformokkal”, „megszorító csomagokkal”, a korházi kezelésekért kirótt, igazságtalan, fizetségekért. Tesszük mindezt, közutálatnak kitéve a magyarokat. Nem a másodlagos okozatokat, hanem az elsődleges, kiváltó okokat kell kiküszöbölni; s az életünkbe haladéktalanul integrálnunk kell azokat a vezérlő eszméket, amik a székelységet, magyarságot mindmáig megtartották.

Nem szándékom az értünk felelősséget vállalt politikai szervezetünket, vizsgálgatni, tevékenységét elemezni… Nem vádolom, de nem is dicsérem. Az év második felében minden székely embernek megadatik majd a lehetőség, hogy ki, ki saját belátása szerint értékelje, vagy büntesse érdekképviseletünket.

Most újév küszöbén folytatva az életem, nemzetem vizsgálgatását nem tehetem, hogy ne szoljak a „mi” „független„ –médiánkról az általa, szinte naponta padlóra küldött, jó kis zaftos pletykával, elhitetni az olvasóval, az érdekképviseletünk hozzá nem értését, korruptságát, és igen nagy lojalitással dicsérve az általuk kedvencnek kikiáltott pártot. A sztár- újságírónő, aki politikai elemzőnek kiáltotta ki magát, nem törődve az ellentétekkel, ugyanazt a lemezt ostorozta. De soha nem írt s nem ír egyetlen sort sem a politikai foglyok helyzetéről. Az ő igencsak jó káderlapjáról az elmúlt kommunista rendszerben… Miért? Na, ez megérne egy jó kis jegyzetet… Másokat sárral fröcskölni, rémhíreket terjeszteni, ne riadni vissza attól sem a valakit gyilkosnak kiáltunk ki… Gyalázatot írok, nem véletlen - Ő is ezt tette, teszi. De ezt majd a nálam felkészültebb elemzők kibontogathatják, ha akarják. Remélem, hogy ahol a lelkesedés elfogy, ott támadhat majd új felbuzdulás Isten segedelmével!

Bár korunk sötétebb és rémisztőbb minden előzőnél, mi mégsem vagyunk hitványabbak elődeinknél, ezért indokolatlan lenne fajtánk „temetése”, vagy bármiféle önmarcangolás.

Elmélkedésem, bár mennyire is fájdalmas, arra a következtetésre, jut, hogy igen szükség van a Mózes kőtáblájára rávésték, “ne lopj” felírat felelevenítésére. Szükség van a törvény előírásainak betartására, bűnöseinek elszámoltatására és börtönbe zárására, sanda kapzsisággal összeharácsolt vagyonok elkobzására. Az ártatlanul szenvedők és kisemmizettek rehabilitálása, illetve, azok méltányos kárpótlása. Szükség van arra, hogy az ország vezetői, a közélet résztvevői teljes felelősséggel tartozzanak tevékenységükért. S ez nem populizmus!

A Kárpát-medence csak azon népek otthona, élettere lehet, melyek képesek az államalapító székelyekkel, magyarokkal testvéri közösségben dolgozni, a Szent Korona és Boldogasszony Anyánk segítő oltalma alatt.

Sajnos az amerikanizálódó világban uralkodó multinacionális, globalizációs elnemzetlenítő folyamatok nem kedveznek a magyar törekvések elfogadtatásának; de mi mégsem mondhatunk le igazunk minél teljesebb érvényesítéséről, szabadságunk, semlegességünk, nemzeti önrendelkezésünk és egységünk megteremtéséről, zsivány módra elbirtokolt, jogaink, területeink visszaszerzéséről.

Bárhogy alakuljon a sorsunk, én szellemi épségem teljes tudatában, kijelentem, hogy a magyarság az vagy lesz, vagy a világ sem lesz! A ránk bízott isteni talentumokat, továbbadjuk az életet, s fönnmaradjunk a világ végéig, hogy a természeti és égi törvényekkel összhangban, boldogan s békességben építhessük lelkünket, otthonunkat, hazánkat. S ha ettől bárki erőszakkal el kíván téríteni, vagy eredményeinktől, alkotásainktól meg próbál fosztani, vagy bármi okból kardot ránt ellenünk, bizony kapja meg, amit megérdemel!

Elemezve a századunk nagy betegségét a kialakult krízist, tudom nem könnyű megtalálni a helyes egyensúlyt istenhit és hazaszeretet között, azonban ez elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy – a ránk törő külső és belső ellenségekkel szemben – önvédelmi élethalálharcunkat elődeinkhez méltóan megvívjuk.

A két világégést megelőző időszak ismeretében, azok társadalmi, szellemi vagy akár politikai kirobbantó okokat, sajnálattal verem meg a vészharangokat. Ugyanazok a kirobbantó okok ismét adva vannak… Bárki bármit mondhat, de az újabb háború elkezdödött... Nem úszhatjuk meg. A történelem mindég megismétli magát… Civilizált nemzedékként rajtunk múlik, hogy megtaláljuk-e a megoldást a gazdasági válság rendezésére. A megoldást nem fog mennyei mannaként az ölünkbe hullni, de nem hiszem azt sem, hogy a dâmbovicai politikusok, vagy akár a cotroceni palotát, ami segítségünkkel, ami jó voltunkból, még mindég birtokoló, a diabolikus agytekervényeit sokat használó, de mindenütt csak az ellentéteket szító, hajóskapitány megoldást fog találni erre.

Drága székely testvéreim! Ne feledjétek egy pillanatra sem, hogy felelősséggel tartozunk utódainknak, az egész nemzetnek (s persze lelkiismeretünknek is) abban, hogy betöltöttük-e hivatásunkat, örök magyar küldetésünket. Egyszer el kell számolnunk arról, hogy megőriztük-e a ránk bízott értékeket, hogy tovább adtuk-e a világító lángot s magát az életet. Jaj, lesz azoknak, akik kibújtak a rájuk rótt sors alól, s a munka könnyebbik végét választották, pláne önös érdekből a nemzetrontók pártjára álltak, vagy elárulták drága hazánkat! Megfeledkezve erről, hogy:- Isten mindenek fölött, s a Haza mindenek előtt!

                                                                                                Orbán Barra Gábor