Évközi 23. vasárnap

Nagy valószínűséggel azért került be Szent Márk gyógyításos története az evangéliumba, hogy a későbbi korok olvasói is láthassák: amikor a „hazaiakban” süket fülekre talál Jézus tanítása, maguk a pogányok, a hitetlennek tartott és lenézett népek lesznek azok, akik befogadják. Dekapolisz/Tízváros környéke eléggé távol esett Galileától. Jézus mégis eljut erre a vidékre, hogy csodás gyógyításaival ’praktikus’ módon is hirdesse Isten szabadító örömhírét. A szentíró ezzel igazolja, hogy Isten üdvösségéből a pogányok sincsenek kizárva: ők is képesek azt meghallani és továbbadni. Az evangélista kiemeli az apró részleteket is: Jézus a korabeli gyógyítási praktikák mozdulatával gyógyít. Ujját bedugja a süket fülekbe, majd nyállal nedvesíti a bénult nyelvet, és azt mondja: Nyílj meg!

A gyógypedagógusok szerint a siketnémák különlegesen érzékeny emberek. Nagyon kell figyelni rájuk, hogy megérthessük őket. Apró jelzéseikből sok mindent kiolvashatunk. Úgy lehet megérteni hang nélküli kommunikációjukat, ha figyelünk gesztusaikra, szájmozgásukra, tiszta tekintetükre. Valószínűleg Jézus is azért hívja el a tömegből ezt az érthetetlenül beszélő, dadogó süketnémát, mert most rá akar figyelni, senki másra. A beteg emberre összpontosít -, nem akar reklámot, zajt csapni maga körül, az irgalom és a szeretet nyelvén szólítja meg. Varázslatosnak tűnő, arámul kiejtett szavai – Effata! – Nyílj meg! – nem annyira a hallószerveknek vagy a beteg nyelvének szólnak, mint inkább a hallásra képtelen egész embernek… A kívülállók számára furcsa és érthetetlen jézusi mozdulatok gyógyító érintésekké válnak. Jézus csodájában megújul a bukott teremtés. Gesztusa jelzi, hogy a benne bekövetkezett új világ, a bűntől való szabadulás ezen apró jele lázba hozta az emberiséget. A messiási idő elkezdődött: a némák beszélnek, a bénák talpra ugranak, süketek meghallják az örömhírt…

Jézus csodái kitágítják az ember szívét, betöltik igazságra, szeretetre, jobb világ után sóhajtozó vágyainkat. Vajon észrevesszük-e testvéreink szeretet-jelzéseit? Meghalljuk-e lelkiismeretünk jóra ösztönző, figyelmeztető hangját? Van-e szükségünk jeltolmácsra, aki testi-lelki bénultságunkból, süketségünkből és némaságunkból kimozdít? Tudjuk-e jelezni, szavak nélkül is, szeretetünket? Egyértelműek-e gesztusaink, amelyekkel jót cselekszünk?

Jézusnak nem volt szüksége se nyálra, se érintésre, hogy megnyíljon a beteg füle és megoldódjék a nyelve. Mégis élt ezekkel a mozdulatokkal, nem azért, hogy „varázsoljon", hanem, hogy felemeljen az isteni kommunikáció szintjére. Az ő szavai szentségi jelek: jelzik, és létre is hozzák az isteni vérátömlesztést. Érzékelhetővé teszik a felfoghatatlan isteni csodát… Ezért használjuk mind a mai napig a szentségek liturgiájában is.

Ne legyünk süketek Isten hívására. Ne kelljen nógatni minket, amikor másoknak szüksége van ránk. Tanuljuk meg a szeretet jelbeszédét. Ahelyett, hogy „süketek párbeszédével" mutogatnánk egymás mellett, inkább alázattal némuljunk el Isten csendes jelenléte előtt, és hallgassunk bele az Ő lelkünk mélyén feltörő, ösztönző sugallataiba.

Isten szava, szeretete, szabadítása: Jézusban mindenki számára elérhetővé vált. A süketnéma alakja a hit ajándékát befogadó embert jelképezi. Ha változás szeretnénk erkölcsi-hitbeli életünkben, elsősorban nekünk kell megnyílnunk Isten felé, hogy szent Fia életével betölthessen.

Sebestyén Péter