Nyelvi bonyodulatok

Csak semmi pánik! Nem elgépeltem. És azon sem kell felhördülni, hogy nincs is ilyen szó a szótárban. Még nincs, de az ilyen izé már elég gyakori, és – amint látom – egyre több lesz, ahogy egyre több lesz a Győzike meg Pákó kaliberű tévésztár.

Nem a közönséges és egyszerű bakikat értem ez alatt, amikor a tévébemondó a holnapra várható időjóslást jelenti be az időjárás helyett, vagy amikor a kezdő terepriporter miniszterúrnőt nyökög. És nem is azt, amikor belebonyolódom egy szóba, és azt kérdezem, hogy: Hány tojásból süssem a rántottáttottádat? Vagy amikor összeszavakat a keverem, és az éppen elém lóduló gyermekemet kejért és tenyérért futtatom a sarki boltba.

Még csak nem is a gyengécske szójátékainkra gondolok, amiket itthon egy-egy vékonyka mosoly reményében puffantunk el, amikor a ’Merjek-e levest?’ kérdésre a ’Ha van merszed.’ a válasz.

Anyám babilleveles krumplilevese már majdnem ide tartozik, de még nem az igazi. Töröm a fejem, hogy én vajon mikortól teszek babérlevelet az ételekbe, mert a babért anyám is ismerte, néha rám is ripakodott, hogy ne üljek a babérjaimon, hanem moccanjak már meg, és azt is tudta, hogy a költőknek babérkoszorú jár, de hát az nem levesbe való. Vagy a Mari mozgonya is majdnem jó példa, amikor a híres-neves meggyőző erőmet egy szótárral is meg kellett toldanom, hogy bebizonyíthassam, a vonatokat igenis mozdonyok, és nem ’mozgonyok’ mozgatják.

A címben szereplő valamikre talán a legjobb példák a minden kisgyerek által használt ’tiém’, ’tégem’, de ezeket olyan hamar helyre igazítjuk, és mosolyogva el is feledjük, hogy ezek nem érdemelnének meg egy ilyen hosszadalmas eszmefuttatást.

A nyelvi bonyodulatok nagymestere Klaudia kolleginám.

Ő egy vegyes lakosságú faluban született vegyes házasság sarjaként. Az édesanyja román volt, - szegény nagyon korán meghalt – az apja meg magyar. Otthon magyarul beszéltek, az iskolában románul. A kiejtése tökéletes: az e-k, a-k, ö-k tisztán hangzanak, és ugyanígy a gyé-k, eny-ek is, amik minden románt rögtön elárulnak, ha szokásuk és tudásuk ellenére mégiscsak megszólalnak magyarul. Klaudia folyékonyan és szépen beszél, mondat közben is könnyedén átvált egyik nyelvről a másikra: nem kavarja, dehogy, hanem úgy, mint egy igazi szinkrontolmács. Vagy mégsem?

Íme, néhány példa:

- Jaj, Ilonka, jó, hogy jössz, mert ezek a sürgősségről úgy meglepődtek engem munkával, hogy érzem, hogy mindjárt elbolondulok!

- Légyszi’, adj egy tüzet! Nézd meg, tegnap vettem ezt az öngyilkót, és már kifogyott.

- Ez az Erzsike is délelőtt annyit mind mond, hogy egészen megbolondít: hogy ő beteg, hogy ő fáradt, hogy ő nem bírja. Régebb még volt az a jó kis humorérzékenye, hogy mondott olyanokat is, hogy jókat kacagjunk, de mára már az sincs neki.

- Hogy ezek a mai fruskák, hogy mit tudnak divatizálni! Már a harmadikos lányoknak is mind csipős nadrágjuk van!

- Diána olyan tömött, olyan jó izmos, duci, mint én vagyok; Dani ellenben olyan vékony, filigrámos. Neki más alkatrésze van.