A véletlen úgy hozta, hogy egyik vasárnap eljutottam rég nem látott, egyik kedves falumba, Oláhdellőre.

Barátnőm jóvoltából egykor gyakrabban megfordultam Demeter Pista  bácsi és felesége, Márta néni szép, kistornyos kúriáján. Télen disznótorra, nyáron csirkepaprikásra, ahogy a világon egyedül csak ő tudta főzni.

A falu a Maros mellett végighúzódó dombok mögött úgy rejtőzik, mintha csak hunyót játszana az arra járó utassal, hogy lám, megtalálsz-e?

Utoljára, amikor ott jártam, a falutáblán Ódellő állt a román megnevezés mellett. Mostanra már visszakapta eredeti nevét, és nem dőlt össze a világ. Demeter András bácsi elbeszélése szerint Trianon után Romándellőnek keresztelték, aztán lett belőle az eredetivel valamivel jobban összecsengő Ódellő, s a változás után az ugrai községi polgármester jóváhagyta, hogy visszatérjenek az eredeti névhez. Magyardellőnek az a gondja volt, hogy ő Újdellő lett az átkosban.

Oláhdellő varázslatos, titokzatos hely, a benne élők is ragaszkodnak hozzá, akik még megmaradtak, magyarok, románok vegyesen, de néhány cigány is. A lélekszám fele-fele arányú, de már csak 78 magyar református ember él itt, ebből 60 rendszeres egyházfenntartó, s ugyanez a helyzet az ortodoxoknál is. A fiatalok más megélhetés után nézve elhagyták a falut, csak a  templom körül öt üres házat mutattak. A fiatal református tiszteletes asszony, s az őt megelőző lelkészek is, meg a világi gondnok mindent megtesznek, hogy színessé tegyék az egyházi életet. Ha az ember belenéz az Oláhdellői Református Egyház honlapjába, csak ámul, hogy ez a néhány ember mi mindent tett, és valóban gondjuk volt a lelkek ápolására. Persze hogy beszélgetésünk során ők is büszkén felemlegették ezeket.

Nemcsak a táj titokzatossága, de az emberek emlékezetében rejlő szokások, dalaik világa valóságos kincsesbánya lehet a néprajzosoknak, akik sajnos nagyon elhanyagolták a Mezőségnek ezt a szegeletét. Még nem késő, még van, akitől felgyűjteni olyan szokásokat is, amik másutt nincsenek vagy másként, más időben léteznek, léteztek a karácsonyi kántálástól a maszkurázáson, juhmérésen át a májusfa állításáig. Sok-sok érdekes dolgot mondtak el az emberek a novemberi napsütésben tündöklő időben, a jéghideg templombeli istentiszteletet követő beszélgetésen. Egy kicsit a fonóban éreztem magam, elő is került hamarjában egy szépen faragott guzsaly meg a hozzá tartozó fonókerék. Sőt, egy gólyaláb is, s a gondnok még fel is tudott állni rá. Annak idején ezen jártak a térdig érő sárban iskolába, de használták a felnőttek is.

Van a világon, a Székelyföld szélén, a Mezőségen egy kis falu, Oláhdellő, amelyik pillanatok alatt beférkőzik az ember lelkébe szíves lakói által.

Egy bánatuk van csak, főleg az asszonyoknak: hogy sosem szerepeltek a tévében. Tévések, mi lenne, ha elmennétek hozzájuk?

Kuti Márta