Tompuló fénnyel, gyengülve szalad,
felhők sem takarják, de hűl a lelke,
levelek rezdültek, s a fák fáznak.

Támadt szél fentről, a hegyek felől,
ágak hajlanak,  törnek, reccsennek,
virágok múlnak, sírnak temetők.

A madarak csendben elnémulnak,
zenéjük egyre távolabb, halkabb,
gyászolni készül a szelíd , s a vad.

A nyár, sóhajt a cinege madár,
megsemmisülni készül a csendben,
madárkórus, tücsökzene nyomán.

A nap fent az égen percre meg áll,
mintha szólni akarna valamit,
könnyét törli le, lassan megy tovább.

Néz szomorúan messze a hegyre,
öleli őt fényével elbúcsúzva,
bíborpalástjával, szerelemben.

Az erdők alján némák a hangok,
csak le a hegyekből  patak csobog,
levelekben a nyárszíve dobog.

A nyár elsuhan völgyön, s hegyeken,
fák is riadtan néznek, s rá várnak,
legyőzötten engedelmeskednek.

Könnye csordul a magasztos égnek,
hűvös szelek elhatalmasodnak,
pusztítás csókjával szeretkeznek.

Fáj e múlás, Istennek, embernek,
csak a pusztító ősz, mi most tarol,
életünknek szíve most megreped.
16.09 2012