„Ferrenc vagyok” – mondta nyelvén pörgetve az „r” betűt.

Kevés szavú, csendes ember volt. Ott fenn a hegyen, tanyája csendes magányában talán jobban ismerte a természet „szavát”, mint a völgyben élő emberekét.

Jól volt ez így, csak hát asszony is kellett a házhoz, ha már így teremtett az a Magasságos minket.

Mariska szemrevaló, tűzrőlpattant lány volt, amolyan szerényebb hozománnyal, de annál több „természetbeni” adottsággal, ami a falu legénységének igencsak kedvére volt.

Ferenc már jó ideje nézegette, aztán megkérte. Mariska nem is bánta, rögtön igent mondott. Ferenc jó vágású, szorgalmas ember, mellette nyugodt élete lehet. Na, meg a falu szájától is távolabb lehet. Sok mulatság csiklandós emléke homályba vész majd a menyecske konty mögött.

Ment minden, szépen a maga rendjén a takaros kis tanya kivirult Mariska szorgos kezei nyomán. Ferenc mellett tényleg boldognak érezte magát.

„Kerekedik a menyecske” – sugdosták nyár derekán. Mariska áldott állapotba került.

„Hát ez a gólya nem tavasszal fog kelepelni, az már bizonyos” – számolgatta Mariska. Még tél lesz a javából, ha Isten is úgy akarja!

„Aztán vigyázz magadra, lelkem! Ha úgy érzed, küld az embert idejében!” – mondta Borcsa néne, a bábasszony.

„Fiú lesz az, én már látom a formádról!” – jegyezte meg, csak úgy mellékesen.

Hej, de dagadt a büszkeségtől Ferenc melle!

„Fiú, fiú, Istenem, add, hogy így legyen!”

Kemény, havas, fagyos tél köszöntött a vidékre. Ferenc még több tűzifát készített elő, hogy meg ne fázzon a kis jövevény.

Aztán egy januárvégi reggelen a sajtár hirtelen nehezebb lett, mint máskor és különös, ismeretlen fájdalmak cikáztak át Mariska hasán. Ösztönösen érezte, elérkezett az idő. Míg tétovázott, a magzatvíz is elindult.

Ferenc izgatottan kapkodva fogta be a lovakat a szalmával, báránybőrökkel bélelt szánba és nagy iramban ereszkedett le a völgybe, a bábasszonyért.

Borcsa néne, hárászkendőjét magára kanyarítva nyugtatgatta, minden rendben lesz, „Csak menjünk, fiam!”

Ferencnek nem kellett biztatás. Hajtott, mint egy eszelős. Fülében ott csengett folyton a Mariska jajgatása. „Teremtőm, csak meg ne haljon!” – gondolta rémülten. Ostorvégre kapta a lovakat, pedig nagyon szerette őket, de most minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Repült a szán a kanyargós hegyi úton, csak úgy nyekkent egy-egy élesebb kanyarban, ahogy kilendült a sebességtől.

Végre! Megérkeztek. Mariska jajgatása kihallatszott a házból.

„Siessen, Borcsa néném!” – szólt hátra aggódva.

Ereiben megfagyott a vér, az izgalomtól, a hideg széltől kigyúlt arca elfehéredett. A szán üres volt. Borcsa néne sehol.

„Magasságos Isten! Elvesztettem a bábasszonyt!”

Egy nagy fordulat és elindult lóhalálában visszafelé. Borcsa néne az egyik kanyar melletti mélyebb árokból kikászálódva, havasan, mint egy meghempergetett hógolyó, integetett.

„Erre, fiam! Há’ mi az Isten nyilát csináltál! Kivetődtem, mint Mózsi bá’ a szapora csárdásból. Még szerencse, hogy puhára estem.”

Aztán a kis Ferike érkezése minden ijedtséget elfeledtetett. Kis tömzsi, egészséges teste, hadonászó karocskái, élesen csengő hangja helyet követelt magának a világban. Az ijedtségből csak a tréfa maradt: „Elvesztetted, mint Ferenc a bábasszonyt!”  - emlegették alkalomadtán.

2015.10.13.