Út. Rettenetes. Híd. Patak. Patak??? Hol a csodában van a patak?! Mi történt vele? És egyáltalán? Hogy nézi ki ez a híd? Lenézek és akkor látom, hogy a patak helyén erdő nő! Hát már ezt sem takarítja senki?

Műemlék. Közeledünk, és ami feltűnik az a cicomásan felújított házak, giccsesre festett kapuk. A műemlék lépcsője üres. Magányosan áll az oszlop a templom tövében A lépcsőn már nem ül senki aki tanúja lenne az úton járóknak-kelőknek. Csak ő és a templom tornya figyeli a mindennapok eseményeit. Pedig B... bácsi vagy a felesége nagy titkok szemtanúi voltak. De ők már évek óta egy másik helyről kémlelik az utat.

Befordulok a szeretett utcába. Minden ismerős és egyszerre idegen. Ami elsőre feltűnik, hogy M... néni kapuja és kerítése ki van cserélve. Kiderül, hogy már M... néni sem él. Már nem lesi a kapuzábénál, hogy ki érkezik és ki távozik... 

     Megállok a HÁZ előtt. Be sem kell lépni a kapun és már látszik, hogy minden más. A nagykapu kicsit kifelé dől. Megrogyott, elcsavarodott. Az udvaron nem kapirgál semmi. Benőtte a gaz. A nyárikonyha ajtaja mellett zölden, némán és üresen várja haza a szék a gazdáját. Évek óta árválkodik. Nézi a kutat, beszélget a körtefával és várja, hogy kedves gazdája újra lepihenjen az árnyékba. Nem tudja, hogy már máshol pihen. Csak vár türelmesen, zölden, kicsit kopottan. A tyúkudvaron a kakas helyett a gaz az úr.

A létra szürkén áll a helyén és várja, hogy valaki talán elindul kincset keresni a padlásra. A pajta ajtaja zárva. Már rég nem kérődzik benne a jószág. 

     Senki nem érti, hogy ez így nincs rendjén? Nem, ezt már nem nézhetem! Elment és magával vitte a kertet is.

Elindulok visszafelé. Arcomon mély barázdát vájnak a könnyek. Aztán a pajta sarkán megakad valamin a szemem. Végre valami ismerős a nagy idegenben! A kantáros fazék. Igen. Abban hordtuk a tejet kétnaponta F... bácsitól, vigyázva arra, hogy a palló lépcsőin fel és le haladva ki ne lötyögjön. És már ő sincs. Már az igazak álmát alussza az árnyékos kertben. Lyukasan, de tisztán várja, hogy valaki leakassza és elinduljon vele tejért. Csak egy rozsdás kapa van benne. 

Haladok tovább és egy újabb ismerős köszön. A nagyolló. Szegény már rozsdás és életlen, de becsülettel várja, hogy valaki ráköszönjön. 

Csak megyek tovább. Szinte menekülök. Nem akarom. Nem hiszem el. Ez csak egy rémálom. Ez nem lehet igaz.

     Nem, ez nem álom. Ez a valóság. A szomorú, gazzal benőtt valóság. A könnyeim csak patakzanak és a tehetetlenség sikolya kettévágja a levegőt, majd a néma, döbbent csend rátelepszik az agyamra és csak lüktet rendületlenül: Ó te Édes Otthon! Ó te kedves Idegen! Ó te Drága Idegen Otthon!

     Igen. Így jártam én Otthon. Idegenben. És hogy mégis honnan tudom, hogy Otthon voltam? Szerencsére néhány rozsdás barátom felismert és rámköszönt.