Elmúlt a szombat délután, estébe hajlott az idő. Gondterhelt volt a tiszteletes homloka, nagyon gondterhelt. Már két hónapja megkezdték a felkészítőt a konfirmálásra. 

   A buzgóbb hívek gyermekei bizakodással jöttek, sőt, itt voltak elejétől fogva. Egy kis buzdításra a többi gyerek is begyült, de hogy a lelkén ne száradjon, azért elővette a baptistoriumot is, vagyis a keresztelési anyakönyvet, s hát mit fedezett fel István tiszteletes, hogy a Győrberki-erdő alján, a Márton Sándor nagygazda birtokán, a pásztortanyán szolgáló családnak van két konfirmándus fia. Velük együtt huszonketten lennének a nagy napon az ünneplő népviseletbe öltözött fiatalok, az pont tizenegy pár.

   Azon nyomban, hogy nyomatéka legyen a hívásnak, papírt vett elő és tintaceruzát. A ceruzát megnedvesítette és megírta olvasható nagy nyomtatott betûkkel, hogy a két gyermek, bizonyos Gáspár meg Zsigmond, szombaton feltétlenül jöjjenek el a konfirmálási előkészítőre, mert sürget az idő, már csak nyolc hét választja el a falu közösségét a nagy eseménytől. A levelet a két legserényebb legénytől elküldte, s azok el is vitték a tiszteletes buzdítására, hisz ilyenkor buzgóbban kel gyûjteni a jócselekedeteket. Legyen mivel az Úr elé állni konfirmálásra.

   De bizony elmúlt a szombat délután, el az este is és a két fiú nem jelentkezett. A rákövetkező pénteken sajtért ment a gondnok úr, s a tiszteletes a lelkére kötötte, hogy feltétlenül beszéljen az apával, az csak megérti a szólítást, csak maradt benne egy csöpp istenfélelem. A gondnok meg is jött estére a sajttal, sóstúróval, ordával meg a bálmosnak valóval, és jelentette a tiszteletes úrnak, hogy a gyermekek szüleit nem találta otthon, de üzenetet hagyott a béresbírónál, aki este úgyis számba veszi a munkájukat, s akkor az üzenet is átadásra kerül.

   Újabb szombat délután, újjab szombat este s a fiúk sehol. A tiszteletest egyre csak ette a méreg, hogy milyen hívek az ilyenek, akik még a pap szavára sem mozdítják meg a fülük botját. A másik héten szerdáig várt, s akkor nekiveselkedett, felöltözött ünneplőbe, de azért a lábára gumicsizmát húzott, mert úgy hírlik a Szőlős hídja be van szakadva, elvitte a tavaszi hólé, alighanem a Függő oldalát kell majd megmássza, hogy a pásztortanyára jusson.

   A gumicsizma szárát eldugta az ünneplő nadrág alá, hisz mégse illenék, hogy a faluba gumicsizmásan lássák, s szóbeszéd kerekedjék belőle, mert falun az úgy van, hogy amiről a népek semmi bizonyosat nem tudnak arról születnek csak az igazán kerek történetek, mert semmilyen tény nem szab határt a fejlemények gömbölyítésének. Hej, ha a malac is úgy hízna, mint a pletyka, kéthetente lehetne karácsonyi disznót vágni.

   Elindult, hát a tiszteletes, éltesebb korára való tekintettel, a reggeli áhitat után, hogy oda-vissza azt a tizenhat kilométert délutánra, vagy legalább estére megtegye. A Papszénafûje tetőig nem is tért le az országútról, pedig mondtak neki ilyen-olyan rövidítőket. Kicsit talán orrolt is magára, hogy eddig még soha nem volt családlátogatni ezeknél a pásztoroknál. Talán innen ered a pap iránti tiszteletlenség, pedig rendesen a nép ajkán a pap: a tiszteletes.

   A tetőn eltért balra s indult lefele egyenesen neki a Szőlős hídjának. A hídhoz közel vezetett el az út, de egy nagy vargabetût írt le. A tiszteletes úgy gondolta, hogy átvág azon a kis bozótoson s légvonalba a hídhoz megy. Hát ez rossz döntésnek bizonyult, mert belekerült egy csalitosba, s a bozótos másik felén, amikor kikecmergett az útra, lábában tövisek, karja összehorzsolva, még az ünneplő kabáton keresztül is, s a csalán még az arcát is össze-vissza csípte, s ez mintha nem lett volna elég bosszúságnak, a Szőlős hídja beszakadva.

   Visszafordult tehát jobbra s újból elérte az Ördögnyoma felé vezető országutat. Bár ne is tért volna le róla. Olyan mérges volt, hogy az arca a pirospaprika színében pompázott. Szerencséjére tavasz lévén, vetés után volt, de nem kezdődött meg még a kapálás ideje, így még nem voltak a mezőn emberek, s a hívei sem láthatták meg a póruljárását. Elhatározta hát, hogyha a Függő oldalon felkapaszkodik a juhásztanyára, úgy leteremti azokat a pásztorokat, hogy lesz mit a vasárnapi prédikáció helyett az almáriumba tegyenek.

   Az úton tovább kerülve a Függő oldal felé újabb két kilométert vitette magát a szürkével meg a fakóval, vagyis a bal meg a jobb lábával, s bizony azok már rendesen hasogattak, mire az oldal aljába ért. Csakhogy, nem volna Függő a neve annak az oldalnak, ha csak úgy lankásan emelkedne, s amire a domboldal közepére jutott, alábbhagyott a paprikamérge.

   Visszapillantva szinte megijedt a magasságtól, s akaratlanul is eszébe jutott az ige, hogy: „aki a kezét az eke szarvára tette, s visszatekint...” Azzal már előre is fordult, mert nem akart méltatlanná válni Isten országára, s újult erővel szaporán kaptatott ki a domboldalon. Úgy gondolta, hogy az oldal tetején ott is lesz a juhásztanya, mert a juhászok a vendég várására gondolva ütik fel tanyájukat. No nem, onnan még újjabb két kilométer következett az erdő tetején végig. Úgy fújtatott mint egy öreg mozdony, mire meglátta a távolban a karámot, azazhogy, mire meglátták a jövevényt a karám juhászkutyái. Szerencséjére lett a tiszteletes úrnak, hogy csak két kisebb tarka kutya volt otthon, a nagyok el voltak menve a legelő nyájjal az edő meletti egyik domboldalba.

   – Adjon Isten, jó napot! – Köszönt illedelmesen a tiszteletes a tanyának, mert a kutyaugatásra senki elő nem bújt. Közelebb nem mert menni, mert a kutyák erősen fogtak.

   – Adjon Isten, jó napot! Van itthon valaki? – Kiáltotta öblös hangján, jóval hangosabban.

   – Van há’, de azé’ nem kell úgy kiábálni! – Válaszolt egy asszony a kajibából, s azzal az ajtó helyén álló pokrócot félretolván, kilépett szurtos-maszatosan, kezében egy tele moslékos vederrel, melyben éppen a malacoknak forrázta az imént a megvagdalt csalánt, s kevert a kezével bele egy kis korpát. Amint felnézett, szinte elejtette a vedret...

   – Jaj, Békesség Istentő’, tiszteletes úr! Ne tessék réám haragunni, hogy olyant kiá’tottam, de itt mindenki csak kiábál, ha túrót, sajtot jönnek vásárolni.

   – Adja csak oda a moslékot a malacoknak, mert nem fogjuk megérteni egymást a sivalkodásuk miatt. – Az asszony odament a két deszkából összeütött váluhoz, beleöntötte a moslékot, mire a malacok egymást lökdösve a válú köré torlódtak zabálni, csámcsogni. Megmosta a kezét egy dézsába, s egy fabutykóra mutatott, amelyikre kihozott a kajibából egy báránybőrt, hogy a tiszteletes leülhessen.

   – Há’ mi járatban van a tiszteletes úr mifelénk, ahó’ a madár se jár? – De azért nem mert felnézni, a szeme le volt sütve, mint akit rosszban sántikáláson talált a mester.

   – Tudja azt kend nagyon jól, Julis néni, mert már üzentem a fiúktól is meg a gondnok úrtól is, hogy a fiai: Gáspár meg Zsigmond jöjjenek a konfirmálási előkészítőre, de maguknak beszélhet az ember, még ha Isten szolgája is... – Látta a tiszteletes a megbánást az asszony szemében, s elhatározta, hogy nem folytatja tovább ezen a hangon, mert még kárba veszhet ez a kirándulás, hiszen most már ő maga is belátta, hogy innen messze van a templom...

   – Hallottuk, amit izent a tiszteletes úr, de az uram azt mondta, hogy a gyermekik má’ nagyok, nem kell azoknak konfírmálás a juhászsághoz, meg osztán kire is hagynánk a tanyát, ha bemennénk a templomba. – Uram most segíts meg! – fohászkodott magában a tiszteletes: – Szentlélek Úristen, adj ajkamra szavakat!

   – Hát idefigyeljen kend, maguk pásztorok ugye?

   – Igen, azok lennénk!

   – S ha egy juh, ide a Győrberki-erdőbe betéved, akkor maguk mit tesznek?

   – Hát beküldjük a kutyát, hogy hajtsa ki!

   – S ha az nem találja?

   – Akko’ bemegy valamelyik gyermek!

   – S ha ők sem találják?

   – Akko’ bemegy az uram, ő úgy ismeri az erdőt mint a tenyerit!

   – Na és megkeríti?

   – Meg az, még ha éccakára is, de eléhozza!

   – S mér’ keresik olyan nagyon a juhat, miért nem hagyják ott, ha nehéz megtalálni?

   – Há’ tiszteletes úr, maga még ezt sem tudja! Nem a miénk ez a jószág, s ha jön Márton úr az őszön, neki minden juhot egyenként kell visszaadjunk, hát hogy veszejthetnénk el egyet is, a béresbíró deresre húzat minket?

   – Na látja Julis, a Jóisten engem is juhásznak teremtett, csakhogy reám ennek a falunak az embereit, jó keresztyén híveit bízta! S ha én ezekből egyet is csak elveszejtek, hogy állok majd meg az én Uram, a nagy ítélőbíró etőtt?

   – Há’ sehogy, tiszteletes úr... Megértettem, amit mondott...

   A tiszteletes, nem egészen úgy mint Jézus, de azért a juhász szamárszekerén jött vissza a falu határáig, mert arrafelé menet nagyon kifáradt a lába, s a juhászné megkönyörült rajta. Ott leszállt, s a fiúktól, Gazsitól és Zsigától elbúcsúzott, s eszükbe juttata, hogy szombat délutánra várja őket...

   Hogy a juhászné megértette a tanítást, mi sem bizonyította jobban mint az, hogy minden szombaton délután a két legény, Gáspár meg Zsigmond, ott voltak a felkészítőn, s a konfirmáláson tényleg tizenegy pár állta körül a mi Urunknak drága asztalát...

Bíró Ernő – Kolozsvár – 2016. július 3.