Boga Márton hiába szenvedte végig a hadifogság minden nyomorát,  negyvenöt évesen behívták frontszolgálatra, amikor már a várostól csak alig 40-50 kilométerre dörögtek az ágyuk, és egyre másra érkeztek a sebesült szállítmányok. Hiába üvöltött a rádió dicső csatákról és írtak a lapok taktikai visszavonulásról, benne volt a levegőben a veszteség. És erre megjött a SAS behívó! 

  Tudták, bevonulni kész öngyilkosság. Inkább összepakolták a legszükségesebbeket, és a három gyerekkel még aznap este vonatra szálltak. Irány Budapest. Alig indult ki a vonat, bombariadó miatt megálltak a nyílt pályán. Fények leoltva, a mozdony is lezárta a tüzet, reszketve üldögéltek jó órahosszat. Csak ekkor merte a mozdonyvezető újra éleszteni a tüzet, hogy tovább mehessenek. A fővonalról elterelték a szerelvényt, mert az kellett a hadseregnek. Félnapot sem haladtak, s újabb megállásra kényszerültek. Vadászgépek támadtak rájuk. Mindenki kiugrált a kupékból és a vagonok alá feküdtek. A kocsik tetejét összevissza lyuggatták a golyók, hogy kilátszott a kék ég. Sérülés csak annyi történt, hogy néhányan a nagy kapkodásban elestek, és a kövek felsértették a térdüket, könyöküket. Más baj szerencsére nem esett. Lassan, megállásra készen indultak tovább. A fővároshoz közeledve, megszűntek a támadások, mert a légelhárítás még sikerrel távol tartotta az ellenséges gépeket.

  Budapesten egy ott lakó, ott élő nagynéni fogadta be a családot. Lakott még nála két másik unokaöcs is, de a nagy budai lakásban jól elfértek mindannyian. A vendégszobát a két unokatestvér kapta, a Boga család a nagy nappalit, a nagynéninek megmaradt a saját szobája. A kiscseléd birodalma pedig a konyha volt.

  Izgatott nyugtalanság uralkodott a városban, s ez kihatott a családra is. A férfiak hevesen gesztikulálva vitatták a politikai eseményeket. Szárnyra kapott a hír, hogy Horthy Miklós kormányzó különbékét akar kínálni az oroszoknak. Tett is már lépéseket ez ügyben. Mások, az „angol-barátok” inkább a szigetország segítségében bíztak. Mindenki a recsegő, sípoló rádiót bújta, de annyi hamis hír szerepelt az adásokban, hogy inkább az angol adókat hallgatták, és akik bírták a nyelvet tolmácsoltak a többieknek. Erre aztán kitört a vita! Ebbe robbant bele a Kormányzó proklamációja.

  Végig se mondhatta a beszédét a nyilasok, a németek segítségével Horthy Miklóst őrizetbe vették. Hallották a rádióban, amikor félbe szakadt a beszéd, lövések és zavaros hangok után, egy németül ugató hang mondott valamit, és vége lett minden reménynek.

   Nem mertek tovább a fővárosban maradni, Mártont letartoztathatták volna, mint katonaszökevényt. Így aztán újból vontra szálltak, s mentek tovább most már nem csak a front, hanem a nyilas terror elől is.

  Az ország legnyugatibb és leghűségesebb városában álltak meg. Ismerősnél találtak kiadó szobát. Egy gyermekét egyedül nevelő özvegyasszonynál. Nem volt könnyű az élet Sopronban - a háborús árak, még az úgynevezett „műrostos” holmik árai is a csillagos égig értek. Pénzük rohamosan fogyott. Márton állás után nézett, de csak egy sovány írnoki beosztást sikerült szereznie. Anya pedig a hadikórházba járt be, miután egy gyorstalpaló ápolónői tanfolyamot elvégzett. Így a gyerekek egész nap a házinéni gondjára maradtak. Mindennaposak voltak a bombázások, és sokszor nappal többet tartózkodtak az óvóhelyen, mint a lakásban. Legtöbbször amerikai gépek jöttek, és nagy károkat okoztak a szőnyegbombázással. Nem kímélték se az iskolákat, kórházakat, vagy lakónegyedeket sem. Legtöbbet mégis a vasútállomás környéke szenvedett.

  A szomszédok, mikor meghallották, hogy Gyárfás édesanyja a kórházban dolgozik, esténként át-átjöttek beszélgetni a sebesültekről, a látott-hallott eseményekről. Közben szerényen átadták a katonáknak, a kórháznak szánt nélkülözhető dolgaikat.

- Kimostam ezeket a régi lepedőket, hátha jók lesznek valaminek.

- Kötszert, tépést készítünk belőle – válaszolta Aliz, Boga Mártonné, aki szívesen meg is mutatta, hogyan kell csinálni.

  A beszélgetés mellett így kötszerkészítéssel töltötték az időt. A gyerekek is lelkesen rész vállaltak a munkából. Tíz centi széles csíkokra hasították a lepedővásznat, kivasalták forró vasalóval és feltekerték. Ha rövidnek sikerült a vászoncsík, összevarrtak kettőt, hármat, legyenek legalább két méter hosszúak.

- Miért kell kivasalni? – okvetetlenkedett valamelyik gyerek.

- Így fertőtlenítjük, meg könnyebb feltekerni is – válaszolta anyu.

- Tekerhetem én is? – kérdezte Gyárfás, és miután megkapta az engedélyt lelkesen tekerte fel az asztallapján a még meleg vászoncsíkot.

- Hova tegyem? – kérdezte, mikor sikerült szorosan feltekerni.

- Oda abba a cipős dobozba!

  Így működött a kaláka téli estéken. A Karácsony is eljött, a maga ködös, szürke vigasztalanságában. Öröm helyett aggodalom és félelem ülte meg a lelkeket. A gyerekek szívszorongva várták, vajon hoz-e az angyal karácsonyfát. Végül is hozott, ha nem is olyan plafonig érőt, csillogó-villogót, mint amilyeneket a képeslapokon látni, de fenyő volt. Apa szerzett valahonnan három zöld-ágat. Összekötözték és színes krepp papír csíkokkal díszítették. Szerény ajándékok is kerültek alája. Gyárfásnak egy kartonból kivágott teherautót, testvéreinek is ilyen házi gyártmányú játékokat, papírcsákót. Még édességet is kaptak: kockacukrot és lekváros buktát.

- Ne búsuljatok, gyerekek! Ha vége lesz a háborúnak, hazamegyünk és otthon kaptok majd mindenféle finomságot, cukorkát, csokoládét, süteményeket – biztatta a gyermekeit Aliz anyu.

  Nem rajta múlott, hogy nem így történt (!)