Parasztgúnyás áldásosztó

Perben állok az idővel. Örökös perben. Könyörtelenül elveszi jogos jussát. Tudom, a vesztes fél csak én lehetek, de amíg lehet, ha csak apró dolgokban is, de megalkuszunk. Egy-két ráncért, némi kopásért itt-ott, néha kínzó ízületi fájdalomért cserébe hadd nyerjek jogerős távoltartási végzést az Idő csatlósával, a Feledéssel szemben.

Az emlékeimért.

Sokszor indultam későn otthonról iskolába. Túlkésőn, ahhoz, hogy csak úgy kényelmesen végigballagjak a falun a buszmegállóig. Szerettem későig olvasni. Főleg gimnazista koromban. Aki már olvasott elemlámpával is egy-egy keményebb szülői lámpaoltási felszólítás után paplan alatt, az megérti. Izgalom és levegőhiány. Közben nem kell látnod, úgyis hallod a falióra kongását. Hajnali fél kettő …De mit számít, ha most izgalmas a történet.

Aztán reggel rohanás. Két lehetőségem volt: végig a falun–kultúrház–templom- gázház-cigánysor–buszmegálló (minden törött, elcsúszott járdalapot ismertem); vagy egy rövidebb, - a kertek mögött (járda sehol) –a  temető mellett,- templom mögött- meredek ösvény egy földszakadásnál - cigánysor és máris buszmegálló. A döntés pillanatáig csupán néhány percem volt a kapun kilépve.

Csakhogy a döntést meghatározó ok egy idő után fontosabb volt számomra, mint gondoltam.

Az ok Jóó János bácsi. A maga hetven egynéhány esztendejével. Izzadtságfoltos kalap, hegyesre pödört bajusz, pirospozsgás jóságos arc, posztókabát, vagy posztó mellény, posztónadrág, hol csizma, hol bakancs, kezében az elmaradhatatlan bot. Akkurátus, billegő léptekkel ilyenkor tartott hazafelé a reggeli etetés-fejés után a kollektív istállóitól. A hely letagadhatatlan jellegzetessége teljesen nyilvánvaló volt, a légmozgás irányától függően, akár előtte, akár utána jártam. A rövidebbik úton nem találkozhattunk volna.

-         „Jó reggelt, János bácsi!

-         Adjon Isten, fiam!”

Ezt a három szót életem során már hallottam néhányszor (kevesebbszer, mint szerettem volna), de így, ahogyan ő kimondta - soha. Mintha valamit a lelkéből is beletett volna, mint egy paraszt gúnyába bújt áldásosztó.

És nekem kellett ez a három szó.

Nem akarom szavakkal értelmezni, sem elemezgetni ezt az érzést. Ma sem.

Tudom, mennyire jó volt és tudom, milyen jó lenne ma is.

Azóta közel negyvenszer köszöntött rám a hulló levelek hava, János bácsi már régen „letette a kanalát”, ahogy édesapám szokta mondani.

Reggelente közömbös, fáradt, mosolytalan arcok rohannak a „taposómalmok” felé. A kimondott szavak lélektani hatása rangjavesztetten kullog a mai világ értékrend listájának végén.

De legalább emlékezhetek …