Vérző tapéták

És fölzúgnak a hamuszín egek, 
hajnalfele a ravensbrücki fák. 
És megérzik a fényt a gyökerek. 
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok, 
és megszünhetett dobogni szive – 
Harmadnapra legyőzte a halált. 
Et resurrexit tertia die.

(Harmadnapon)

Lefeküdt, magára húzta a pokrócot, de nem tudott aludni. Imádkozott, de szavak nélkül: hallgatta a szíve lüktetését. Tudta, hogy másnap vége a háborúnak. Aztán kinyitotta az ólajtót, és csendben visszacsukta maga mögött. Bajtársa is olyan szakadt katonaruhában volt, mint ő. Kiléptek a pajtából, ahol a ravensbrücki haláltáborból szabadulva meghúzódtak, majd nesztelen lopakodtak a közelgő domb felé. Olyan csend volt, hogy „a legkisebb zaj is hamisan hatott, mint vidéki színielőadáson, amikor a főhős bejövetelekor meginog a díszlet...” Ott, a bajor kertben, a „gigantikus pusztulás szakadozott falanszteröltönyében”{1} eszükbe jutott, hogy húsvét van, nagyszombat. A kis kápolnát, a dombtetőn időtlen idők óta nem használták. Barátja lefeszítette a kapura szegzett léceket, és beléptek. Letérdelt. Imádkozott –  mintha évek óta most imádkozhatott volna először.  S a világ „fokról fokra, először lassan, aztán egyre sebesebben, mint kiszikkadt medence a beáradó folyótól, ismét megtelt élettel... De még csak egy árva harang sem hirdette Jézus feltámadását...” – így emlékszik vissza Pilinszky János  a világháború végére 1959-ben,  az Új Ember hasábjain.

                     …

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért

(Apokrif-részlet)

               ...      

Kamasz voltam, a nyolcvanas évek elején, amikor ezt a verset először olvastam. Akárcsak a Négysorost, vagy a Krátert, a Trapéz és korlátot. Azóta is töprengésre késztet, elmélyülésre sarkall Életfogytiglan-ja: „Az ágy közös. / A párna nem.”

Pilinszky 1981 május 27-én hunyt el. Ha élne, most 94 éves lenne. Nem kerek évforduló, de ő fontosabb, mint a naptár.

Neki nem is lett volna szabad meghalnia. Az ő titka, személyisége, művészete annyira halhatatlan érték, hogy nem évül el az idők múlásával. Minden nemzedék rákeres verseire, idézi gondolatait, sőt olyan felismerései is beépültek a köztudatba, melyekről meglepődnénk, ha kiderülne, tőle származnak.

Pilinszky János nem csak a 20. század magányos hegycsúcsa Ady Endre és József Attila „hegyvonulatában”, de európai kitekintésben is mérföldkő. Megkerülhetetlen, sőt meghaladhatatlan. Amikor kortársait, a magyar irodalom élő legendáit szóra birták, vallomásaikban is csak azt próbálták szavakba sűríteni, ami Pilinszkyben őket meghaladta.

Pilinszky lénye adekvát az ő költészetével. Benne a biológiai angyalság öltött testet. Az esztétikum nála etikum. Az a fajta belső nemesség, gyermeki tisztaság, légies szeretet, mely nem a történelmet átformálni akarók, de azt pusztán elviselni tudó - a csak elszenvedő - keveseknek jutott osztályrészül. A földi poklok átélése nyomán mégsem utálta a földi életet, hanem a szépség becéző, szerető színeivel vette körül. Élni, vagy találkozni vele fontosabb volt, mint fogalmazni róla. A remény derűjét árasztotta. A purgatórium megszenvedett irgalmát sugározta egész lényével. Pilinszky jelenléte egyenlő költészetével - vallják az irodalmárok. Beszédei, gesztusai, új erőket szabadítottak fel költőtársaiból. Őt nem lehetett elfogulatlanul szemlélni.

...

Elszűkül arcod, hátra buksz, 
vadul zuhanni kezdesz, 
az éjszaka trapézain 
röpűlsz tovább, emelkedsz 

a rebbenő való fölé! 
Kegyetlen, néma torna, 
mégcsak nem is kiálthatok, 
követlek szívdobogva, 
merészen ellököm magam, 
megkaplak és ledoblak, 
elterülünk hálóiban 
a rengő csillagoknak! 

Most kényszerítlek, válaszolj, 
mióta tart e hajsza? 
Megalvadt szememben az éj. 
Ki kezdte és akarta? 
Mi lesz velem, s mi lesz veled? 
Vigasztalan szeretlek! 
Ülünk az ég korlátain, 
mint elitélt fegyencek. 

(Trapéz és korlát-részlet)

A náci haláltáborok, az „évszázad bűne” mély nyomott hagyott a költő egész életén, művészetén. A „gyarló szeretetre karddal sújtó, tökéletes Gonosz fölbukkanásának tanújaként” mégsem csak kimondja a rettenetet, hanem föl is oldja. Ily módon „gyilkost se láttam nézni a föloldozásra, ahogyan ő nézett Isten homlokára”-vallja róla Gyurkovics Tibor.{2}

Pilinszky  az a zseni, akit nem lehet skatulyákba szorítani. „Azért nehéz „beilleszteni” a magyar irodalomba, mert ő maga az irodalom.” - állítja Vasadi Péter. S folytatja:  „prizmaemberként élt - megtörte és összpontosította az emberi egzisztencia sugarait...”{3.}

Pilinszky valami fölfoghatatlan tudást birtokolt, mely titok pecsétjét feltörni, csak a hit képes.  A megszenvedett hit lételeme volt. Számára a vers nem prédikáció, hanem gyónás. Ahogyan Auschwitz utáni költészetéről ő maga írja: „Érettségi után  hitetlen voltam. Egy nagyon nehéz éjszaka után elmentem gyónni.  A rács mögött; nem tudom elfelejteni  a pap arcát, olyan volt, mint egy tisztára mosott kavics. Fiatalember volt. Amikor befejeztem bűneim felsorolását, azt mondta: „Édes fiam, magát Isten nagyon szeretheti, hogy ennyit szenvedett”.

 A háborús tapasztalatról meg így összegez: „Teletömtem hátizsákomat könyvekkel. A könyvek azonban kezdtek anakronisztikussá válni. Sorra dobtam ki őket a vagonból; emlékszem, Rolland Dante-drámája volt az első, amit kihajítottam, mert nem lehetett vele mit kezdeni. Nem volt érvényes. Végül is egy maradt, az Evangélium maradt velem, de az viszont úgy maradt velem, mint egy kutya...”{4}

Pilinszky talákozott a Feltámadottal. „És mégis olykor belép valaki / és ami van, hirtelen kitárul. / Elég egy arc látványa, egy jelenlét, / s a tapéták vérezni kezdenek. / Elég, igen, egy kéz elég amint / megkeveri a kávét, vagy ahogy / ’visszavonul a bemutatkozásból’, / elég, hogy elfeledjük a helyet, a levegőtlen ablaksort, igen, / hogy visszatérve éjszaka szobánkba / elfogadjuk az elfogadhatatlant.” (Elég)

 Ugyanannak a keresztnek a tövéből, ahová Pascal is lekuporodott, rávetült a feltámadás fénye. Ezt a fényt nála épp a szenvedés tette hitelessé. Akkor is, amikor szeme előtt „összeloccsan tér s idő”,  akkor is, ha a világ addigi  evidenciái „megrepednek”, mert és tudott szeretni. „Megkapta és elfogadta a szeretet riadt túlerejét..., s ez tette őt egy iszonyú korszak koronatanújává...”{5} Fogalmi gondolkodása kopogóan egyszerű, az a finom soványság, angyali aszketizmussal telt szigor, mely Keresztes Szent Jánost, Simone Weilt vagy Dosztojevszkijt jellemzi. Ezt a fajta feszültséget, „ahol sima jambusok és a legbonyolultabb absztrakció együtt hatott, senkinél sem láttam” – mondja Hernádi Gyula.{6}

Pilinszky János nekünk is megtanítja, hogyan lehet megtalálni a korlátok közti szabadságot. Ahogy ő szavalta verseit, az utánozhatatlan volt. Alkotó léte nem nyomta el az előadóit, inkább építette. Kocsis Zoltán zongoraművész-karmester emlékszik, hogy amikor megmutatott Pilinszkynek egy Rahmanyinov- és egy Bartók-darabot, a szerző s utána más művész előadásában; mindig kitalálta, melyik felvételen játszik a szerző...{7}

Pilinszky azért kikezdhetetlen, mert átengedte magán a kegyelmet. Amelyből élt. Versein átsütő, áradó szenvedélye ma is magával sodorja az olvasót. Dramatikus képei evidenciákat tépnek föl bennünk. Védtelenségében is tartózkodó, gyermeki csodálkozása visszavisz önmagunk tiszta énjéhez.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

(Négysoros)

Vérbeli költő volt, aki nem annyira az összefüggéseket becsülte, mint „inkább a  megértés intuitív villanásait, ahogyan az ember elcsípi a lényeget, szinte alapozás nélkül ráhibázva, hiszen nyilvánvaló titkok röpködnek körülöttünk, csak éppen látni kell. De látni, azt kell” - mondja Vasadi Péter.{8}

Riporteri kérdésre válaszolva fejette ki egyszer: ... a vallásos embernek kétszer kell rátalálnia hitére: először gyermeki ártatlansága idején..., s nagyon is fontos, ha újra rátalál az igaz hit révén, amelynek már egy személyes dráma gyümölcsének kell lennie... Ez a két hit „megsemmisíti”, ugyanakkor föl is erősíti egymást...”{9} Hegyi Bélával beszélgetve pedig azt mondja: „... én egyben vagyok teljesen biztos: hiszek Istenben, a magam módján, végtelenül szeretem Jézust, ami majdnem több a hitnél, mert a szeretet több a hitnél, és hiszek az egyházban is, - túl mindenen.”{10}

Sp

Jegyzetek:

1. Pilinszky János: Háború után, in. Új Ember, 1959. szeptember 27.
2. Vigília, 1981. december, 46. évf. 12. szám, 879. o.
3. u. o. 892-893. o.
4. Beszélgetések Pilinszky Jánossal, Bp. Magvető, 1983. in. Kuklay Antal: A kráter peremén, Sárospatak, 1987.
5. Vigília, 1981. december.
6. u.o. 879. o.
7. u.o. 883. o.
8. u.o. 883. O
9. Pilinszky J. nyilatkozata a Francia Rádióban, 1981. április 29-én, France-Culture „Körkép”-sorozat. Bárdos László ford. in. Vigília, 1981. december, 851. old.
10. Hegyi Béla: Beszélgetés Pilinszky Jánossal, Vigília 1973/2