Pillangómagány

                                                         Bánt a

                                                         a pillangók

                                                         magánya

                                                         röptük íve

                                                         ólmos égen

                                                         napra néző

                                                         búzaszálak

                                                         telt kalász

                                                         érik-

                                                         ami édes

                                                         ami drága

                                                         már a méhben

                                                         sorvad el-

                                                         anyanyelvünk

                                                         vérzik.

                                                         Perel bennem a mozdulatlan

                                                        Szerettem volna barátja lenni

                                                        a rám zuhanó tiszta percnek.

                                                        Fák árnyékába jót pihenni

                                                        s hinni,hogy engem is szeretnek.

                                                        Szerettem volna lenni mint Fent,

                                                         ikertestvérem,égi angyal.

                                                         Igaz maradni itt a földön

                                                         s kocsma asztalnál,ferde arcal.

                                                         Most csüng felettem Demokles kardja,

                                                         sem itt,sem ott hol a gonosz.

                                                         Perel bennem a mozdulatlan,

                                                         s le nem írt,tiszta verssorok.

                                                       

                                                         Fellegvári emlékek

                                                         Az árnyak vissza térnek

                                                         s én látom őket,kérnek

                                                         felejtsem már a titkot,

                                                         amikor karhatalmak

                                                         kerestek és a varjak

                                                         voltak hűséges gazdák,

                                                         kik napjaimba néha

                                                         májusok színét lopták,

                                                         s ott fent a ritka ormon

                                                         a Fellegvári tornyon

                                                         velük repültem tiszta

                                                         égen,s ha felhők bújtak éppen- 

                                                         mikor a sötét zérka

                                                         rideg magányát várva

                                                         már rettegtem a kíntól:

                                                         hallottam ott a csendben,

                                                         hogy megszólít az Isten

                                                         s ha addig félni tudtam,

                                                         ott nyilván megtanultam,

                                                         hogy itt ma enyém minden,

                                                         a Fellegvár,a város,

                                                         a kő lépcsők s a szikla,

                                                         a Donát úti tiszta,

                                                         és minden ami égi:

                                                         ott megtanultam élni.

                                                         Minden nap vár

                                                        Nagyanyám arcán érett az este,

                                                        asztma kínozta,mosolya fájt.

                                                        Ő volt a béke,s tekintetében

                                                         bujócskát játszott a balga világ.

                                                         Kenyeret sütött s én dúcra vártam,

                                                         lángok sikolya zuhant a padra.

                                                        Nem szólt csak némán letört a dúcból

                                                        s ráncos kezéből kezembe rakta.

                                                        Ő volt számomra a néma jóság,

                                                        ő volt az élet s rongyos halál-

                                                        a képkeretben gyötrő valóság:

                                                        szólítgat engem s mindennap vár.