Pirított napraforgó
- Mini novella –
Írta:Attila-benczi (Dawn Bat)

Első rész
Különc alak

Tamás Tomi lustán heverészett szombat délelőtt az ágyában és a Dorian Gray című filmet nézte, néha elbóbiskolt, valahogy nem kötötte le a film, a végét azért látta, egy férfi, aki eladta a lelkét az örök ifjúságért... Sok embernek titkos vágya.
Kint már világosodott, delelőt tíz óra, szombat. Bent a szobában napraforgó, pirított napraforgó illat nehezedett Tamás Tomira. Az asztalán, kicsi, házilag faragott asztali lámpa halvány fénye világította meg a nem túl sok bútort, s e gyér fénynél a tárgyak árnyékai furcsa formákat alkottak, a narancssárgára festett falakra, mintha az árnyak életre keltek volna.
T.T. egy nagyot nyújtózkodott, s lazán a földre lökte takaróját. Furcsa, különc alak volt. Piros tréningnadrágban és kék farmerdzsekiben aludt. Kiszáradt a torka, hiába próbált csettinteni a nyelvével, nem sikerült, mivel a szájpadlásához ragadt a gyomorrontás okozta lepedéktől. Bal lábáról hiányzott a sárga-csíkos kézzel kötött zoknija.
- Ba ... – meggondolta magát mégsem káromkodott.
- Szombat, az jó, igaz? Tesó! – kérdezte saját magától miközben egy zene cd után kutatott egy nagy cipős dobozban.
- Megvan! Ez kell most nekem, Epic zene!
Már bömbölt is a zene, de nem tudta élvezni, fájt, égett a gyomra. A ledobott takarón átgázolva megkereste a könyvespolcán – ami majdnem leszakadt a sok kötettől – kedvenc üvegpoharát.
- Na, megvan, jó lenne ki is mosni néha, haver – mondta gúnyosan önmagának, miközben egy félig agyonnyomott műanyag palackból, fura színű vizet töltött.
Jobb kezében tartva, nehezen átverekedte magát a földön szanaszét dobált könyveken, papírhalmazok dombos vidékén.
Közel a szobaajtóhoz ott volt egy fekete fából készült katonai bőrönd, a fehér festék igaz már megkopott, amivel a neve rá volt festve.
Leszedte a nehéz lakatot – ilyet már nem gyártanak – fél térdre ereszkedve, közben vigyázva a pohár vízre, megkereste az... Ecetet!
A kedvenc ecete: almás – mézes.
A fura színű vízbe egy – két kortyot töltött. Lassan, gyomorgörcstől kínozva, nehezen, de felállt. Kábultan, sasszézott a földön heverő könyvek között, amikor is majdnem kicsúszott lába alól a talaj, egy újabb káromkodást nyomott el, s megnézte mire lépett.
- Azt a … Mióta keresem! – kiáltott fel örömében.
Poharát kezéből, asztala felé nyújtva azzal a szándékkal, hogy letegye, de nem ez történt, a pohár nem érte el a kijelölt célt… levegőbe megpördülve, padlóra landolt, s a fura színű tartalma szétfröccsent a könyveken.
Tomi nem vette figyelembe, lekötötte a történelmi enciklopédia, amit oly régen keres. Vigyorogva lehuppant sportágyára, ami nemtetszését – már a sport ágy- úgy nyilvánította ki, hogy egyszerűen összecsukódott, de Tomit ez sem zavarta, lekötötte a könyv…

Második rész
A klubban

Végül megtalálta, amit keresett A titok ott volt előtte, érezte. Hangosan felkacagott. Bekapcsolta laptopját és tovább kutatott, közben, mint egy megszállott írni kezdett – hirtelen abbahagyta, véget ért, csak ült és írt …
Meredten bámultam az előttem álló monitort. Unalmamban, nem csináltam semmit, csak bámultam. Nyitott ablakomon beáramlott, végre, a tavasz meleg fénye. Semmi nem zavart meg bambulásom kemény munkájában, még a percenként elzakatoló, száguldó, kocsik, villamosok zaja sem… Csodálatos érzés, lebegni a semmi közepén…
A reinkarnáció tana jutott eszembe, miszerint jelenlegi földi életünk csupán egy az újjászületések életeink láncolatának.
Na, várjunk csak! Mi az újjászületéseinknek az oka? Mert, ha mindig ugyanabban az időben, s korban születünk, szart sem ér az egész, ellenben, ha lelkünk, különböző időkben, korban születik újjá – legjobb lenne, ha nem önmagunk lennénk, minden alkalommal – például: virágként, bogárként vagy bármi másnak, még emberként is, de még is valaki, vagy valami más lenni…
Csak remélni tudom, hogy minden embert a tapasztalás igénye hajt.
És mi van a tetteinkkel, vágyakból fakadó tetteinkkel?
Hé, mi van veled? Magadban beszélsz?
Oké ezekre a kérdésekre majd visszatérünk, hogy magamba, avagy a saját tudatommal léptem ismét kapcsolatba… Én úgy gondolom, hogy az agyunk egy biológiai számítógép, ami… no, erről máskor…
Tehát visszatérve, tetteink újabb és újabb emberi köteléket, kötéseket hoznak létre, mint a vágyaink is, amik nem mások, mint egy általunk létrehozott illúzió világ, amiben, bevallom, szívesében létezem, mint a mostani „futó” világomba.
De durva! Azt hiszem ez a monitor, és a tavasz megzavarta az elmémet, hogy miken elmélkedek!

Lelkünkbe égett szerelem,
Szeretet mire végett?
Kell a hit, az áldás,
Mindez önámítás?

A lélek védi önmagát
Mert fáj, ha becsapják.
Szemfényvesztés,
Mire vársz…

Teremtőm…

Most már ebből elég! Állj fel és menj a napfényre, a szobád falai komor szürke tekintettel merednek rád, s lassan ettől elméd bomlásnak indul, mint a rothadó paradicsom a napon.
Oké, meglátogatom Zoltán barátomat, aki egy jó ideje meghívott nézzek be hozzá, nyitott egy klubbot, hátha egy újabb emberi kötelékre teszek szert, ki tudja…
Fülledt és zajos. Egy üres asztalt kerestem, de csak a bárpultnál találtam, kényelmetlenül éreztem magam, laptopot magamhoz szorítva, mint egy pajzsot, nehezen, de sikerült felmásznom erre a kényelmetlen bárszékre…
Még a nadrágom alsó, hátsó része fel sem melegedett, amikor egy Marilyn Monroe kinézetű szőkeség bukkant elő a dohányfüst sűrű fellegéből. Mosolya széles és szédítő, jobb kezében valami fura henger alakú tárgyal hadonászott… Ő volt a mixer – báros, vagy valami ilyesmi…