A Nagysötétág poros, kátyús útján lassan poroszkált a szürke. Enyhe volt az emelkedő a cserjésig, nem kellett nagy erőt kifejtenie. A könnyű homokfutó a gazdasszonyával együtt sem jelentet nehézséget a pompás heréltnek. A bakon egyedül ült Weisz Gizi, ő hajtotta a lovat, s csöndben hallgatta a patkók tompa dobogását, talán kicsit el is bóbiskolt közben. Hagyta a lovat nyugodtan baktatni, nem siettette, hisz ő maga sem sietett. Jókor elindult, de mégsem akart déli harangszó előtt beérni a faluba.

Ahogy a városból kiértek, s a házak elmaradtak, elfogyott a köves út is – már csak földút vezetett tovább. Egészen a faluig. Eső rég nem esett és a szederbokrok között haladó út szilárnak tűnt, bár a por jelentősen több lett. Felértek a dombtetőre, s a szürke minden külön biztatás nélkül gyorsabb ügetésre váltott.

- Be megtáltosodtál! – riadt fel mélázásából a gazdasszony.

A ló azonban nem jelezte, hogy megértette volna az emberi szót, csak ügetett tovább. Forgalom alig mutatkozott e korai órában, nem is találkoztak csupán egy-két szembejövő szekérrel, vagy a város felé igyekvő gyalogossal.

Egyszerre egy közeli puskalövés hangja törte meg a csendet. A ló megriadt és két lábra állva felborította a könnyű bricskát. Az asszony a kocsiról lerepült, bele az út menti árokba. Nyögdécselve mászott ki, két kézzel fogva a hátsó fertályát, s ilyen szavakat dünnyögött: "Jaj, micsoda pech, mekkora pechem van!" - de menten elhallgatott, ahogy meglátta, amint a bokrok mögül előlép egy vadászruhás férfi, a puskáját lóbálva. Az úr meghallhatta a motyogást, mert a bajusza alatt, csak úgy magának megjegyezte, hogy "ezt mi itt másképp nevezzük."

- Ó, bocsánat! – szólalt meg aztán hangosan. – Fácánra vadásztam, s nem figyeltem fel a közeledő kocsira. - Gróf kis és nagykovácsi Ladány István vagyok! – csapta össze a bokáját.

- Én pedig Weisz Gizella, de most már, ha így megismerkedtünk, ki is menthetne ebből a kellemetlen helyzetből, illetve kihúzhatna az árokból! – s már nyújtotta is a kezeit.

Pista gróf pedig nem volt rest hirtelen mozdulattal kiemelte a termetes hölgyet az út szélére, de hogy, hogy nem, közben magához szorította a dús kebleket is. Weisz Gizi ez nem vette rossz néven, sőt ügyes pukedlivel meg is köszönte a gróf segítségét, aki ezután a szekérrel, s a lóval kezdett ügyködni. Kifogta felborult kétkerekűből, s egy fához kötötte a lovat, azután visszaállította a szekeret eredeti állapotába, a megnyugtatott állatot aztán újra befogta.

- Hova igyekszik, kedves nagysád, ha szabad megkérdeznem? 

- Nem titok, kedves Gróf úr! Ide mennék a szomszéd faluba, Nagykovácsiba.

- Amiről a gyermekmondóka szól? Arról a faluról van szó.

- Arról! – kacagta el magát Weisz Gizi, megfelejtkezve kellemetlen helyzetéről, s már kezdte is.

"Bácsi, messze van Kovácsi?"

"Ha lépeget szaporán, eléri még ma vacsorán!"

Pista gróf elkacagta magát.

"Meghívhatom vacsorára, ha nem indulunk túl sokára!"

- Hamis ember maga, gróf úr! – Válaszolt Weisz Gizi, de nem volt harag a hangjában.

 - Komolyra fordítva a szót – folytatta a gróf -, ha megengedi, hogy felüljek a bakra, s én hajtsam a szürkét, meginvitálom tisztelettel szerény lakomba, amelyik a falutól alig fertály órányira van.

- Ismerem a környéket, és tudom, hol van a kastély, gróf úr!

- Merem remélni, hogy ma alkalma lesz jobban megismerni!

- Gróf úr kissé mohó! Köszönöm, hogy fáradozott az érdekemben, de magam kívánom hajtani a bricskát.

- Drága nagysád, a világért sem akarok tolakodónak lenni, csak egy picike jutalmat reméltem önzetlen segítségemért.

- Gróf úr, homlokon csókolhat. 

Hát, így történt az eset, hogy Weisz Gizit homlokon csókolta a gróf!

Hogy később, estefelé, vagy másnap, harmadnap mi történt a kastély ódon falai közt, arra nincs tanú, s ha van is, mélyen hallgat.

A kiszabott idő leteltével Weisz Gizi egészséges ikreknek adott életet...