Az esti szalonnasütés közben adomáztunk, hogy vidámabban teljen az idő. Szóba került ez is, az is. Főleg váradi hírhedt alakok, Urszády bácsi is, aki virtuskodásból három napig ivott a kocsmában, s mégse rúgott be, sőt ő vitte haza a társait is Guszti konflis fogatával. Hű, hogy csattogott a patkója az öreg paripának a váradi macskaköveken! Rózsika néni ki is szaladt a kapuba, legyen szemtanúja, mikor a nagyságos urakat félájultan fuvarozzák haza.

- Hej, az én drágám is mennyit ivott, míg el nem vitte a májzsugorodás, de soha nem kellett parádés kocsival hazahozni. Jött ő a saját lábán, ha kicsit tántorogva is, de senki segítségére nem szorult.

Így motyogott magában Rózsika mama, s a konflisba beleskelődve csak e fejét csóválta, de hangot nem adott a kifogásainak. Magában persze folytatta a morgolódást.

- Lám, a vén kujon Pista gróf is úgy fekszik ott a bőrülésen, mint egy zsák tengeri. Olyan magatehetetlenül. Pedig a minap, a Margit napi vásáron hogy tördelte a lópatkókat a kovácsok keservére és a léhűtő bámésznép örömére!

Még dörmögött halkan egy darabig, s hogy lovas kocsi befordult az Úri utca sarkánál, visszament az udvar végében levő lakásába, de szaporán ám, mert eszébe jutott, hogy feltette főni a fuszulyka levest, s nem lenne üdvös dolog, ha lekozmálna. Mit szólna hozzá a nagyfia, aki éppen ma szabadult fel az inaskodásból. Mostantól nyugodtan nyithatna könyvkötő műhelyt, ha lenne hozzá szerszáma. Mivel hát nincs, elmegy majd segédnek az öreg Gruberhez. Hátha megörökli a műhelyt.

- Honnan ismerd ilyen jól Rózsika nénit? - fordult felém a mellettem ülő lány.

- Nála laktam három évig, joggyakornok koromban. Mikor meghalt a férje, kiadta albérletbe a tisztaszobát két fiatalembernek. Egyikük én voltam. Aranyos mama őkelme. Három gyermeke van, a legnagyobb akkor még inaskodott, s azzal pótolta a költségeit, amit tőlünk kapott házbér fejében.

- Mesélj még a mamáról! – kért a másik szalonnasütő társam.

- Egyik nap – folytattam Rózsika nénivel kapcsolatos emlékeimet – bejöttek hozzá bizonyos agitátorok, s kezdték magyarázni, milyen jó dolog a népuralom, a demokrácia, a munkás-paraszt szövetség. Rózsika néni sűrűn bólogatott, hümmögött, egyetértett. Végül az egyikük megkérdezte, pártag-e a néni. Rózsika mama pedig mondta, hogy igen. „És melyik pártnak a tagja?”- jött a kérdés. Megjegyzem, akkoriban még léteztek a szociáldemokraták, meg a háború előtti pártok maradéka – ez még a 46-os választások előtt történt. Rózsika néni nem késett a válasszal. „a Jézus Szíve pártnak!”. Az agitátorok leforrázva kullogtak el.

- Pista grófot emlegetted, mikor a mamáról meséltél. Ő ki volt?

- Itt lakott nem messze, a postával szemben, egy takaros palotában. Most a városparancsnok lakik benne. Szóval a Pista gróf egy nagy pernahajder, egy selyma volt. A patkótördelésen kívül a kereskedőket azzal bosszantotta, hogy az ezüst egykoronást két ujjal elgörbítette, s úgy dobta vissza mondván „nem valódi!” Voltak nőügyei is természetesen. Ez velejárt a társadalmi és társasági helyzetével, de nem büszkélkedett velük. Nem tartotta ildomosnak, meg különben is közmondás szűkszavú ember hírében állott. Megtörtént, hogy egy távoli unokaöcs kívánta tiszteletét tenni nála, mikor éppen a „Kis Pipában” kvaterkázott szokásos asztaltársasága körében. Szóval az öcs odalépett hozzá, meghajolt és így szólt: „Engedd meg kedves Pista bátyám, hogy bemutatkozzam és tiszteletemet tegyem, Kovacsvics Ármánd vagyok, a felsőkondorosi Kovácsovicsok közül, akik anyai ágon közeli rokonságban vannak kedves bátyámurammal.” Erre Pista úr csak annyit mondott „Micsoda szószátyárság!” – és felhajtotta a borát, majd az üres pohárra mutatva utasította a pincért, töltse újra.

- Szerelmeiről beszélj inkább! – kért a mellettem ülő lány.

- Diszkréten intézte, mint mondtam nem tartotta ildomosnak, férfitársaságban sem, hencegni a hódításaival. A Weiss Gizihez főződő vonzalma azonban gyakori témája volt az úri és kevésbé úri társaságnak – természetesen a háta mögött(!) Teljes homály fedte ezt a lehetetlen, titokzatos és érthetetlen románcot. Hiszen Gizi váradi kofa asszony volt, igaz a leggazdagabb, de mégis! Mindenben szöges ellentéte Pista grófnak – vidám, bőbeszédű, kicsit több mint molett és álladóan tevékeny. A nagypiacon három állandó asztallal rendelkezett, s a kispiacon is kettővel. Egyiken gyümölcsöt, másikon zöldségeket árultak a megbízottai (rokon lányok), a fehér soron levőn pedig túrót, tejfölt. A gyümölcsös standnál legtöbbször ő maga árult, és kínálta kedvesen a sok szép árut, a szóló szőlőt, a mosolygó almát, és a csengő barackot. Mindenből a legjobbat! Gyümölcsszállításra átalakított könnyű kocsiján maga járta be a környék falvait Jancsi kocsis kíséretében. Egyenesen a termelőtől vásárolt. Emlékszem, amikor Száldobágyon nyaraltam, Juliska néném milyen aggodalmas figyelemmel készítette el csütörtökönként a gyümölcsöket. A körtét papírba csomagolva helyezte a lapos kosárba, s a szőlőfürtöket szinte dédelgetve rakosgatta egy erre alkalmas fonott kosárba. Minden egyes fürtöt alaposan átvizsgált és a hibás, töppedt, rothadt szemeket kisollójával levárta, ne kerüljön a többi közzé hibás gyümölcs. „Miért ez az aggodalmas készülődés?” – kérdeztem. „Mindjárt jön Weiss Gizi, és ő csak tökéletesen ép árut vesz át. Ha hibásat talál, megy is tovább. Nem alkuszik, nem vitatkozik, hanem megy a következő gazdához.” „Miért mindig csütörtökön?” – értetlenkedtem.”Jaj, de értetlen vagy! Hiszen tudod, hogy pénteken van hetipiac, és ott akar lenni hajnalban a friss áruval. Ma beszerzi és holnap a helyén is lehet.” Hát, ilyen volt Gizi! Csak a szerelemben nem volt szerencséje.

- Mondd el, mondd el! – nyafogta az előbbi lány.

- Az a szó járta annak idjén, hogy „pechje van, mint Weiss Gizinek: homlokon csókolta a gróf és ikreket szült”. Persze ez csak olyan vicces mondás, amit az irigyei terjesztettek róla. Az igazat senki nem tudja, de tény, hogy soha nem ment férjhez.