Ugatott a kutya, szinte letépte láncát, úgy fogta az öregembert, aki botjára támaszkodva jött felfele az udvaron. A lószekere az utcán, a gyeplője a kapu sasfájához kötve. A kovács kinézett a műhelyből, figyelte a vendéget. Meglátta kint a szekeret, a lovat, gondolta patkoltatni jön. Ahogy megérkezett a vendég a műhely ajtójába, illendően beköszönte a „Jó napot!”-ot. A kovács megállíttatta az inassal a fújtatót, hogy jobban hallják egymást, aztán rátért a tárgyra:

   – Na mi járatban van errefelé minálunk?

   – Hát én biza' jól elfáradtam! – mondta a jövevény – Világéletemben a vasútnál szolgáltam s most, hogy nyugdíjas lettem, rámmosolygott a szerencse... Hogy ez a rendszer megváltozott, visszakaptuk az édesapám földjét, úgy nyolcvan holdat.

   – Üljön le oda az udvari kovács butykóra! – Jancsi, hozz egy báránybőrt a vendég feneke alá! – szolt rá a mester az inasra.

   – Hol van az a föld, jóember? – kérdezi a kovács illedelmesen.

   – Itt, vagy hat faluval arrébb, Kenderesen. Ott volt apámnak birtoka, az a nyolcvan hold. A kenderesi bárónak apám volt a tiszttartója, s hogy annak senki rokona nem maradt, apámmal eltartási szerződést kötöttek. Ott nőttünk fel testvéreimmel, mind a haton, a báró udvarán. Apám keményen dolgozott, a báró úr meg csak úri dolgokkal foglalkozott: bejárt Kolozsvárra bálokra, kaszinóba. Egész télen bent lakott a városon, a New York szállodában hat hónapra foglalt szobája volt, ott tartózkodott egész télidőben. – fújta ki magából az első szusszt az öreg s a rózsafabotját maga elé támasztva rákönyöjölt, mind a két karjával, s tovább beszélt.

   – Aztán tudja, jött az a nagy zándorodás, amikor '40–be mi Romániában maradtunk, Kolozsvár meg Magyarországra költözött, s a báró úr is biztonságból oda ment, nem is jött többet vissza. De jöttek helyette rögtön a „Siguranţa”-tól és kérdezték apámtól, hogy hol vannak a birtok iratai, hogy lefoglalják valami regáti úr számára, aki éppen most bújdosott vissza a határon, mert azelőtt „primpretor” volt valahol a szilágyságban. Most új birtokot és új szolgálatot kerestek neki. Nosza, nagyot néztek a rendőrök, amikor apám megmutatta az örökbehagyással egybekötött adásvételi szerződést: a báró úrnak haszonélvezeti joga volt haláláig. Ott hagytak minket az uradalom udvarán és mennydörögve mondták, hogy ezt még megbánjuk. – itt egy sokatmondó csend következett.

   – Lévén, hogy mi is voltunk olyan jó hazafiak, mint bárki más ebbe az országba, apámnak maradt a birtok. Vége lett a háborúnak és mi úgy gondoltuk, most lesz csak a jó világ. Rám a tanító figyelt fel. Szorgalmazta édesapámnak, hogy küldjön további iskolába. Édesapám ezt meg is tette. Győzködött ugyan, legyek ügyvéd, orvos vagy mérnök, de én akkor is csak a vasútat választottam. A vasút ott ment el a házunktól pár száz méternyire. Én amióta az eszemet tudom, mindig mozdonnyal és vagonokkal játszodtam és elhatároztam, ha nagy leszek, mozdonyvezető leszek. Ezzel volt szerencsém. – gyöngyözött a homloka a visszaemlékezéstől.

   – Alig telt el tizenhat év a háború után s apámat és a két bátyámat kuláknak nyilvánították és elvitték az első Duna-csatornát építeni. A nyolcan holdas földet azon nyomban beírták a kolektívbe. Én mivel az államvasútak alkalmazottja voltam, megúsztam egy lefokozással. Diószegen voltam állomásfőnök, majd áthelyeztek forgalmistának Csúcsára. Onnan jöttem nyugdíjba forradalom előtt öt évvel. Most, hogy megváltozott a világ a nyolcvan holdat visszakaptuk, csakhogy nincs mit kezdjünk vele. Hiába volt a nagy család, a bátyáim odapusztultak mielőtt megnősülhettek volna, a három húgom elkerült városra, ők csak egy-egy leányt válattak, mert „nehéz az élet és rossz a világ”, csak a leányomnak van egy húsz éves fia, az egyetlen unokám. Ő amikor meghallotta, hogy visszakapjuk a földet, rögtön rávette az anyját és engem, hogy költözzünk vissza a családi birtokra Kenderesre. Csúcsán is gazdálkodtunk. Sajnos az apja iszákos volt. Még negyven éves sem volt a vejem, amikor elvitte a májcirózis. Az én feleségem is meghalt egy pár éve, nem érhette meg ezt a nagy változást. Mindig azt mondogatta, hogy húzzuk meg magunkat, hátha eltűr minket a rendszer, még ha kulák családból származok is.

   A kovács, amíg ezt a dióhéjba foglalt élettörténetet végighallgatta, hogy ne zajoljon s ne kalapáljon, egy újonnan elkészült ekének festéséhez fogott.

   – Hát van az úgy, hogy a történelem kereke hol le fordul, hol meg fel... Mer' ugye a maga apja se' volt született gazda vagy báró, csak a tisztességes munka s a becsületes gazdálkodás által jutott abba a megbecsült helyzetbe, ami miatt majd később a Duna-kanálishoz került, hogy elpusztuljon. Maga meg épp úgy nem számított arra, hogy egyszer földbirtokos lesz, mégis a sors fintora azzá tette. Na... de térjünk a lényegre: Miben segíthetek? Meglazult a lovon a patkó? Vagy talán a szekérrel van valami gondja?

   – Ó, dehogy. Csak hallottam valami mezőőri emberektől, hogy maga messze földön híres kovács. Olyan ekéket készít, amelyekkel tizenöt-húsz évig nincsen gond.

   – Hát... ez igaz... – ismerte be szerényen a kovács.

   – Azér' jöttem magához, hogy rendeljek egy ilyen váltóekét: ötvenest, ló után valót.

   – Hát... az a baj, hogy rendelni éppen rendelhet, de én csak a jövő tavaszra tudom vállalni az elkészítését. De még az sem biztos, lehet, hogy csak nyárra... vagy őszre.

   – Nem baj! Van nekem egy ócska ekém, egy éve vettem, használtan, a mócsi vásárba, s az addig kitart. Hogy a kérésemnek foganatja legyen, előleget is hagyok. Mennyibe kerül az eke?

   – Az eke? Hát, az mindig is annyi volt, mint egy száz kilós disznó ára, aminek az egy harmada az eketest, egy harmada az anyag és egy harmada a munka utáni kereset.

   – Na jó! Akkor én ezt az egy harmadot, az eketestre valót, itt hagynám.

   A mester elővett a zsebéből egy kicsi füzetet, s műhelybéli tintaceruzájával feljegyezte az ember nevét, mellé írta, hogy „Kenderesről” s a kapott előleget, meg a száz kilós disznó árát. Minekutána a vásár ilyen szépen megköttetett, az öreg, mint aki jól végezte dolgát, kezébe vette a rózsafa botját, megígérte, hogy a jövő tavaszon eljön és kiballagott a szekeréhez.

   Eltelt az esztendő, mintha szél fújta volna el. Úgy magyar húsvét tájékán jön az öreg szekér nélkül, ugyancsak a rózsafa botjára támaszkodva.

   – Adjon Isten jó napot!

   – Jó napot, adjon Isten!

   – Na, hogy áll a munkával?

   – Van bőven, hála Istennek. – válaszolja a kovács.

   – S az én ekém hogy van?

   – Hát a teste megvan, az anyag is megvan hozzá, csak az öltöztetésre még nem került sor.

   – Itt vagyunk az unokámmal, valami malacokat hoztunk ide a kolozsi vásárba, s ameddig ő eladja, gondoltam benézek.

   – Jól tette, hogy benézett. Leghamarább nyárra, mondjuk úgy Péter és Pálra tudom ígérni, hogy meglesz.
Jót beszélgettek, amíg megjött az unoka az üres lószekérrel. Az öreg elköszönt, kucsmáját a fejébe nyomta, s hogy a legény a szekérrel behajtott az udvarra, csak úgy felült az öreg a bakra. Azzal már mentek is. Estefelé vette észre a kovács, hogy a rózsafa bot ott maradt a műhelyajtónak nekitámasztva.

   Péter és Pálkor eljöttek az ekéért. A lószekér bakján ketten űltek. Egy negyvenes éveinek végét taposó menyecske, gyászt viselve, s a legény, aki a tavasszal a nagyapjával volt. A kovács már két hete megvolt az ekével, úgyhogy már a másodfestés is jól megszáradt rajta. Mondták, hogy mi járatban vannak, kifizették az eke hátralevő kétharmad részét.

   Az asszony jól megnézte a munkát. Megfogta az ekeszarvát, végigsimított a gerendelyen, a keresztvason, hüvejkujjával megpróbálta az ekevasakat meg a csoroszlyát, araszával megmérte a kormánylemezt, s a legénnyel ketten kipróbálták üresbe a váltást. Meg voltak elégedve. A kovács segített a legénynek az ekét és a talyigát is betenni a szekér derekába.

   A kovácsnak eszébe jutott a rózsabot. Elővette a műhely ajtaja mögül, hogy visszaadja. Mire azt mondja az asszony:

   – Tartsa meg a mester úr magának, édesapámnak nem kell többet a rózsabot, májusba, akácnyíláskor kiköltözött a kenderesi temetőbe.

   – Isten nyugtassa! – válaszolta a kovács. – Az ekét meg használják egészséggel.

   – Na Isten áldja meg mester uramat. – mondták mindketten.

   Megjött az ősz. Lehullt a hóharmat. Leszüretelték a szőlőt. A kovácsnál otthon épp a szőlőpréselés napja volt. S hogy a prés kicsit feljébb állt az udvaron, s ő ott foglalatoskodott körülötte, messziről észrevette, hogy az utcába bekanyarodott a kenderesi, piros cifrás, kék lószekérrel a legény, a rózsabotos öreg unokája. A kovács eszén hirtelen átfutott a gondolat, vajon eltörte az ekét a fiú, elgörbülhetett a gerendely? Hozzá nem szoktak visszajönni az eketulajdonosok az első tíz évben. Megállt a szekérrel a legény a kapu előtt, a gyeplőt az kapufélfára kötötte, benyúlt a szekér derekába a kas alá, arrébb lökdöste a sivalkodó malacokat, s valamit kiemelt onnan, a hóna alá vette, s azzal jött nagy bátorsággal be az udvarra, mintha nem is őt fogta volna a kovács láncra kötött kutyája.

   – Adjon Isten jó napot, mester uram!

   – Adjon Isten! – válaszolt a kovács. – Van valami gond? Tán nem szánt az eke?

   – Már hogyne szántana! Olyan jól szánt, hogy ilyen ekéje még soha senkinek nem volt a faluba, s azt mondta édesanyám, hogyha jövök a kolozsi vásárba malacot venni, hozzak el magának egy pulykakakast ajándékba. Hát ezt hoztam. Na Isten áldja meg a kezit!

   ...a kovács édesapám volt, az inas meg én, a pulykakakast megettük. A rózsabotot rám hagyta, amikor ő is kiköltözött a kolozsi temetőbe!

Bíró Ernő, – Kolozsvár, – 2017. február 8.