Közbeszéd. A mai sajtó helyzetéről

A sajtószabadság betegágyánál címmel jelen meg Karcagi László cikke a Népszabadság 2009. április 11-i számában. Íme az írás: "Az AP amerikai hírügynökség be fogja perelni azokat az internetes oldalakat, amelyek engedély nélkül használják fel híreit. A 163 éve alapított hírügynökség vezetése kijelentette: Nem nézhetjük tétlenül, hogy mások eltulajdonítják anyagainkat!" (MTI-hír) * Megrendülten, mélységes aggodalommal állunk a sajtószabadság betegágyánál. Nehéz a szívünk, amikor látjuk állapotának rohamos romlását, és félelemmel tekintünk baljóslatú jövőjébe. Törékeny természetét a tőke megtörte, a politika piócái elszívták éltető nedveit. Kiaszott rossz állapotban van! * Születésétől fogva veszélyben az élete. Ezt mindig is tudtuk. Nagyhatalmak, diktátorok, cenzorok hordái törtek rá teljes fegyverzetben. De ő dacolt a túlerővel. S bár olykor sikerült béklyóba verni, idővel mindig képes volt széttörni bilincseit, hogy diadalmaskodjék a gonosz felett. A fene gondolta volna, hogy egyszer ágyban, párnák közt fog kimúlni, végelgyengülésben. * Ahogy a dolog most kinéz. * Ami az AP hírügynökség baja az internetes portálokkal, az a sajtószabadság végzetes betegségének csupán egyik tünete. A hírek lopása ugyanis egyáltalán nem új jelenség, és nem a világháló eredendő bűne. Az újságok mindig is lopkodták egymás híreit, mint ahogy a tévék és rádiók is előszeretettel nyúlták le mások szenzációit. A világhálóval csak annyi változott, hogy megsokszorozódott a médiaszereplők száma, ezáltal tömegesebbé és pofátlanabbá vált a hírlopás. Egyedül ettől még nem kéne az öregnek beadnia a kulcsot. * Az már viszont nagy baj, hogy fejreállt a médiapiac. Eleinte amúgy ez is klasszikus piacként működött. Nekem vannak híreim (és véleményeim), téged ezek érdekelnek, ezért megvásárolod őket. A deal a kereslet-kínálat törvényei szerint működik: ha eredetiek, érdekesek és megbízhatóak a híreim (és véleményeim), akkor több lesz a vásárlóm, tehát a bevételem, ellenkező esetben szívok, és csődbe megyek. Ezt az egészet még színesítette a hirdetési piac, de alapjában véve nem gyöngítette, hanem erősítette a kereslet-kínálat összefüggéseit: a sikeresebb médiatermékek több hirdetésbevételre tehettek szert, mint a kevésbé sikeresek. * Ez a piac már jóval az aktuális világgazdasági válság előtt megroggyant azáltal, hogy szép lassan, de biztosan elszivárgott a hírek piaci értéke. A rádiók, a tévék, az internetes honlapok szaporodásával egyik évtizedről a másikra a sokszorosára nőtt a médiaszereplők száma, tehát a kínálat, amit nem követett hasonló arányban a kereslet emelkedése. A piacon a megbízható hírgyárakkal szemben a hírlenyúlók kerültek előnybe, hiszen ők szinte semmi befektetéssel, gyakorlatilag nulla költséggel teljes tartalomkínálatot tudnak felmutatni. * Ma már a hírnek gyakorlatilag semmi értéke sincsen. Napjaink médiafogyasztója ahhoz szokott, hogy a nap bármely percében, a földgolyó bármely pontján gyakorlatilag ingyen juthat hozzá az őt érdeklő médiatartalmakhoz, ráadásul az általa kiválasztott formában és összeállításban. A formák rendkívül változatosak az ingyenes újságoktól a tévék és rádiók széles választékán át a nem fizetős internetes hírforrások gyakorlatilag végtelen kínálatáig. * Ha ingyen megkapom, miért perkáljak érte? - kérdi magától a fogyasztó, s nem fizet elő semmire se. Teheti, mert a hír, abban a minutumban, ahogy megszületett, a médiavilág közkincsévé válik, szétspriccel a szélrózsa minden irányába, és bárki számára hozzáférhetővé lesz, anyagi ellenszolgáltatás nélkül. * De a tartalom - hír és vélemény - nem születik ingyen! Annak költségei vannak az újságírón, a szerkesztőn, a kiadón, a telefon-előfizetésen át a villanyszámláig. Ha a fogyasztó nem hajlandó mindezt a vásárlásával fedezni, és már a hirdetésbevétel sem kompenzálja, akkor vagy bezár a hírgyár, vagy kifizeti más. Egy párt, egy szervezet, egy cég, egy befektető, egy akárki. Ez az akárki cserébe csak annyit kér, hogy a tartalmak az érdekeinek megfelelően jelenjenek meg, de legalábbis ne mondjanak azoknak ellent. Nem nagy kérés a milliárdokért cserébe! * A média addig szabad, amíg piaci viszonyok között fenn tudja tartani önmagát. Ha nem, akkor vagy bedobja a törülközőt, vagy valami mecénás után néz, akitől aztán függővé válik, és elveszíti a szabadságát. * A gazdasági válság ezekre a folyamatokra még rátesz egy lapáttal. Egyre több újság kénytelen feladni, egyre többen tapasztalják, hogy túlélésük feltétele a függetlenségük, a szabadságuk halála. Nem kéne nyugodnunk békében!

Vélemények:

Szomorú a helyzet. És sajnos, úgy néz ki, hogy derűlátásra sincs okunk. Hogyan tudunk majd kilábalni ebből a helyzetből? Nagyon nehezen, ugyanis – bár állandóan arról beszélünk, hogy a sajtó, a média ilyen vagy olyan –, arról nem esik szó, hogy a médiafogyasztók nagy része nem igényli az igazi híreket. Miért? Pont azért, mert ez a szegmens épp a média terméke. Pontosan a szenzációhajhász média tette az embereket olyanná, és sajnos itt lassan nincs helye az igényes sajtónak, az igazmondásnak, a valódi véleményformálásnak. A „gerinces”, karakteres újságírók nagy fájdalma ez, mert vagy belesimulnak valamilyen érdekszféra politikájába, vagy leteszik a tollat. A médiafogyasztók sohasem lesznek igényesebbek, ha maga a média meg nem újul, és nem kezd el igazat mondani, értékeket kitermelni. De a mostani helyzetben a média nagyrésze olyan híreket mond, amire van vevő. Azt adják az embereknek, amiket látni, hallani akarnak, és nem azt, ami hiteles. Egyszerűen nem hiteles a média.

Persze, kivételek vannak, és őket tudom igazán tisztelni. Csakhogy ők kisebbségben vannak, és nem kapnak megbecsülést, elismerést, ők a társadalom szélmalomharcosai.

Ahhoz, hogy a média mentalitásában megújuljon, nem látok egyelőre esélyt. Nem kap rá anyagi támogatást. Ilyen egyszerű. Mert azok, akik anyagi támogatást adhatnának, nem érdekeltek a hiteles tájékoztatásban, a felelős gondolkodásmód kialakításában. Amíg az emberek nem gondolkodnak, hanem csak fogyasztanak, semmi esély! (D. A., Marosvásárhely)

Önámítás. Önámítás, hogy a sajtó szabad, mindig függ a tőkétől. Lásd nagy konszerneket. Esetleg szabadnak érezheti magát néha, mert az érdekeik találkoznak. Ha nem a politika, a pénz diktál. Így is, úgy is diktatúra! Közhely ugyan mindez, de úgy teszünk, mintha nem létezne. Aztán jön a gazdasági válság, és nyavalygunk, mintha nem lehetett volna előre látni. Egyébként szerintem a sajtóetika beteg elsősorban, de úgy látszik, aki ezt a cikket írta, erről nem hallott..

Végül is, amíg nem cenzorok olvassák a szövegeinket, addig szabadnak tekinthetjük magunkat, mert ránk van bízva, kit szeressünk! (K. M. Marosvásárhely)

A könyvkiadás is beteg. A líra betegágyánál is tapasztaltam hasonlót, mivel jónéhány pályatársam csinált önálló honlapot, ahol opusait bárki olvashatja, nyomtathatja: akár egész köteteket is. Jó esetben a legújabb könyvére csak utal, s néhány hónap, év után teszi nyilvánossá. A könyvek később így is antikváriumba kerülnek, s akik ragaszkodnak a kötetek valódi kézbevételéhez, ők is féláron juthatnak hozzá.

 A kiadók maguk is gyakran, pl. 6 hónap után elkezdik a leárazást, s kis példányszám esetén csak a lírai kötetek veszteségét tudják mérsékelni.  Tapasztalom, hogy még a velem szimpatizáló "törzskiadóm" sem vág bele a kiadásba anélkül, hogy a szponzori pénzek a teljes kiadást fedezzék.

A kiadó az állami pályázatokon egyre kevesebb támogatást kap Magyarországon, s gyakori, hogy a szerzőnek kell összekoldulni a pénzt. Nem a könyv minősége számít, hanem az, hogy kinek milyen kapcsolata van a civil és a hivatali szférával. S ha minden összejön akkor jön az igazi keserű pirula: a nehezen összehozott új kötet nem érdekli a vásárlóközönséget. Ennek részben az az oka, hogy több gyönge, amatőr és dilettáns "mű" van a könyvpiacon, s így az átlagos "vevő" méltán gyanakszik, ha nincs kiforrott esztétikai érzéke.  Így aztán Karcagi úrnak többszörösen igaza van, mert a sajtón kívül a könyvkiadás is beteg. A poézis meg szinte agonizál. (D. L., Debrecen)

A tőke ural mindent…A kérdés maga helytelen. Mi az, hogy szabad sajtó. Ilyesmi nem volt soha és sajnos, nem is lesz. Egészen addig, amíg egy adópénzekből fizetett, minden befolyástól mentes szabad újság meg nem születik. Egy olyan újság tehát, amelynek vezetőségében minden befolyástól – a politika, a cégek és mindenfajta érdekképviseletek részéről – szabad emberek ülnek. Úgy, mint ahogy egyesek a köszhasználatú TV-t elképzelték. De sajnos, ez az álom is csak álom maradt. Hiszen tudjuk, kiket ültet a politika a vezetőségi székekbe, és milyen fizetéseket kapnak, onnantól minden világos, hogy a köszhasználatú TV a kormány érdekeit képviseli elsősorban. A híreket itt is pont úgy cenzúrázzák, mint minden diktatúrában régebben és ma. Mert akik ott vannak, féltik a munkahelyüket meg a pozíciójukat és annak előnyeit.

Hogy miért is írom mindezt? Nem az amerikai lapkirályra gondolok, aki lapjain keresztül Amerikát egy amerikai-mexikói háborúba vezette, saját mexikói bányaérdekeit így megvédve.

Nem olyanokra gondolok, mint Berlusconi, akit két és fél év jogerős börtönbüntetésre itéltek csalás, lopás meg egyéb gazemberségek miatt, akinek TV-csatornái meg újságjai vannak, amelyeken keresztül manipulálja az olasz, spanyol meg francia, de lehet, hogy ma már a német közvéleményt is. Nem olyan nyugati politikusokra meg kormányfőkre gondolok, akik az INTERPOL nemzetközi körözési listáján vannak, de mentelmi joguk révén és a sajtó hallgatásával nyugodtan űzhetik mocskos melléktevékenységeiket. Nem ilyenekre gondolok, hanem egy egyszerű német kisvárosra, ahol a helyi úgynevezett szabad újság, a Südkurier meg a Wochenblatt egy cikket sem hoz le, ha az egy bizonyos csoport arculatát nem kívánt színben tüntetné fel. Sok idő eltelt, amíg rájöttünk, hogy ennél az újságnál a szerkesztőbizottság egyik tagja ennek a bizonyos, többségében kereszténydemokrata párti egyesületnek a tagja. (Nem mintha a szociáldemokraták jobbak lennének, ezt a volt kancellár, Schröder úr bizonyította a “legkitűnőbb” módon). Ebben az egyesületben nagyon sok cég is vezetői révén képviselteti magát. Ha valamit lehozna az újság, ami a csoport érdekeit negatívan érintené, akkor a cégek rögtön megszüntetnék reklámszerződéseiket az újsággal. Az újság pedig nem az eladott vagy ingyen osztogatott példányokból él, hanem a reklámszerződésekböl. Innen kezdve nem beszélhetünk szabad sajtóról. A fent emlíetett csoport pedig, befolyása révén, elérné a szerkesztőség bizonyos, nem csapatbeli tagjának a kirúgatását.

Egy olyan igazán szabad újság meg TV kell, ami adópénzekböl lenne fenntartva, törvénybe iktattott módon és keretek között, és törvény által megszabott normális fizetésekkel. Olyan törvényekre gondolok, amelyeket egyik párt sem változtathatna meg, mert az éppen érdekeivel volna ellentétes. Egy olyen újság meg TV, ahol a szerkesztöség tagjai független szakemberek legyenek, írók, újságírók, riporterek, mind párti hovatartozás nélküliek.

Egy olyan igazi szabad sajtóról meg TV-csatornáról álmodom, amelyek a fiataloknak példát mutatnak, igazi értékeket képviselnek, nem pedig állandó pletykákat közölnek meg minden oldalt a prominensek egyéb mocskos ügyeivel töltenek meg. Olyan médiát, amely az embereket gondolkodásra bírná, hogy változtassunk a jelenlegi helyzeten, gondolkodjunk közösen a világ dolgairól; és ahol csak lehet, akadályozzuk meg a minden emberi kapcsolatot tönkretevő turbokapitalizmust, annak profithajsza mentalistását meg tevékenységét.

De amíg olyan idióták, mint Bush elnök, Berlusconi olasz miniszterelnök, Năstase volt román kormányfő meg barátaik meg mások ülnek a legfontosabb székekben, kevés az esély egy igazi szabad sajtó létrejöttére. Változtatni csak egyféleképpen lehetne, ha az emberek megszűnnének függőségi helyzetben lenni bárkivel szemben is. Ha mindenkinek egy, a törvényben lefektetett alapjövedelme lenne, akkor azt hiszem, nagyon sok gazemberség, amelyeket a cégek ember, állat és természet ellen elkövetnek, alkalmazottjaikon keresztül persze, megszűnne.

Mert most demokráciában élünk. Amíg befogod a pofád, addig minden rendben van. Fizetheted nyudodtan a házad bankhitelét, banki kölcsönpénzen ha tetszik, fényképezheted minden évben az elefántok seggét Kenyában stb. stb. A politikusok meg a világot manipuláló koncernek pedig azt csinálnak, amit akarnak. A PROFIT érdekében mindent tönkretesznek. A tőke ural mindent. Akkor hogyan beszéljünk szabad médiáról?!...

Egész Európára érvényes alaptörvények kellenek, amelyek az ember, állat és a természetet jogait magukba foglalják. Aki pedig ezeken ellen vétene, azt kemény és hosszú börtönbüntetésre itélném.

Így megszületne, megszülethetne egy új, szabad akaratú társadalom, szabad gondolkodású, független emeberekkel. Akkor, és csak akkor lehetne egy igazi szabad sajtó meg TV-csatorna, egy szabad média. (P. Gy., Németország)

Spontán gondolatok a mai sajtóról. Szakállas közhely már: ha a kutya megharapja a postást, az nem hír. Hír az, ha a postás harapja meg a kutyát. A politika hazugságokkal kövezett utcájában ennek pont a fordítottja igaz.

Tévéből, rádióból húsz kerek éve folyton azt hallom, az újságban azt olvasom, hogy a kormány – rendeltetése szerint az ország jólétét hozó postás – megint megharapta a választópolgárokat. Ennek már évezredek óta nincs hírértéke. Még puszta tényállásnak is döglesztően unalmas.

Nekem az volna a hír, ha egy szép vagy kevésbé szép reggelen azt hallom, hogy a kormány nem kutyálkodik, hanem betartja ígéreteit, és nem él vissza az ország bizalmával.

Az is hírszámba menne nálam, ha azt hallom, hogy egy bátor tévériporter az ország nyilvánossága előtt belemar valamelyik pártkutya csűrés-csavarásába, és kerekperec a szemébe ugatja: "Uram, Ön egy hazug disznó. Ön egészen mást mondott, amikor megválasztották. Mondja csak, Önnek nincs szégyenérzete?!"

Egy ilyen csontig ható harapásnak – ami természetszerűleg feltételezi csont és gerinc létezését – nem csak hírértéke volna számomra, hanem meg is örvendeztetne szerfölött. – Végre – ugrabugrálnék magamban –, végre! A sajtó nem csak kérdez és fogadja a válaszokat, mint állófogadáson szokták a vendégeket, hanem teszi is azt, amire hivatott: addig ugat-harap, amíg a hazug politikus lóhalálában szalad vissza ígéreteihez, vagy lemond.

Ilyesmiről persze álmodni sem merek, mert akkor a sajtó éhen halna. S inkább egy ágyban, párnák közt haldokló sajtó, mint egy halott sajtó. Az előbbi még fölkelhet, mint ahogy meg is teszi olykor egy-két vitéz médiaszereplő személyében. Sajnos, nem sokáig forgathatja a kardját. A láthatatlan médiaorvos vagy médiaápoló szépen a háta mögé nyúl, udvarias szavak kíséretében visszatuszkolja az ágyba, és ráhajtja a feledés könnyű takaróját.

Az sem hír számomra, hogy lopkodják egymástól a híreket, ráadásul olyan hatékonysággal, hogy a tyúk- és zsebtolvajok pirulnak a szégyentől. Ha a sajtó egyáltalán szabadnak nevezhető, akkor elsősorban attól szabad, hogy szabad lopni mindenféle következmény nélkül.

A lopott hír elveszti hírértékét, hiszen amit másodszor, harmadszor látok-hallok, már nem hír, hanem second hand-termék, s ennek igazságtartalma – az adott érdekszféra igényeihez igazodó mosás, fertőtlenítés, vasalás után – bizony kérdéses.

Egyetértek a megközelítéssel, miszerint a hír termék. Érzelmi, intellektuális, anyagi, kapcsolati befektetés eredményeként létrejövő hírérték. Különleges terméknek is nevezhető, hiszen a profit nagyobb része a fogyasztó lelkébe vándorol. A lopott hír hozadéka viszont olcsó világkép, amelyikben az igazság olyan, mint zavaros folyóban a kő: nem látszik.

A legnagyobb hír az volna, ha azt hallom, hogy egy választópolgár megharapta a miniszterelnököt – mindenki őszinte fölháborodására, hiszen annak táskája tömve volt jobbnál jobb pecsétes hírekkel a jövőről.

Mert ez azt jelentené, hogy a világ is és a sajtó is a helyére került.

Mindkettő saját lábára. (H. J., Debrecen)

Egy szikrányit bosszant. Ha valaki úgy nyilatkozik valamiről, hogy nem igazán ismeri a kérdéskört. Véleménye persze mindenkinek lehet. Egyébként nagyon sokan vannak, akik merészek, és az "ellenfelet" a földbe tapossák. Csak nézni kell a Hír tévét, a visszhangtévét, olvasni a Magyar Nemzetet, a Magyar Hírlapot, a Demokratát. Az ott dolgozó újságíróknak elsőrendű feladatuk a gyalázkodás - ehhez aztán elég merészek. (Ők a szellemi lezüllés prófétái.) Ha bírósági tárgyalásra kerül sor, a számlát leginkább a cégük állja. Mert hát vannak még törvények. De, szerencsére vannak fogyasztható "újságok", is pl. a F*****-közeli Inforádió, a zsidó-közelinek mondott Élet és Irodalom. Lopott hír pedig nincs. A Magyar Távirati Iroda mindent hírt összegerebélyez, és azokat minden szerződéses partnere használhatja a maga belátása szerint. A hírkeringés ennél persze bonyolultabb, de a lényeg: a hír majdnem köztulajdon, a cikk az majdnem magántulajdon. És: amit eddig írtam, az is csak egy vélemény. Vagy igaz, vagy részben igaz, vagy egyáltalán nem igaz. Döntse el, aki tudja.

Utóirat. Mellékesen (vagy sem) kedvelem és tisztelem H. urat. (K. S., Budapest)

Elolvastam. Az újabb véleményt. Sajna, nincs időm sokat foglalkozni vele. Nem vagyok szakembere a hírteregetésnek, ez igaz. Véleményem annyit ér, mint például az a véleményem, hogy hülyeség volt megszállni Irakot. Mert – ezt Tolsztojtól tudom – egy hadsereget meg lehet verni, egy népet soha, ha az botot ragad. Nem vagyok szakértője a muzulmán népléleknek se, de végighallgattam egy muzulmán papot a Hyde-parkban, és akkor , abban a pillanatban tudtam, hogy Irakban soha nem verhet gyökeret a nyugati típusú demokrácia. Ilyen-olyan szakértők biztos rendreutasítanának – ma a gyorstalpalók ontják a szakértőket, mint az ausztráliai varangyos béka az utódokat –, de a történelmi tapasztalat (lásd keresztes hadjáratok, iszlám forradalom Iránban, Vietnám stb.) jogán állítom: egy népet csak akkor lehet megszállni, rabságban tartani, megalázni, ha ő maga is hozzájárul. Ezt nem tudom bizonyítani, csak véleményem lehet róla, ugyanúgy mint a hírlopásról. Egyébként nem állok egyedül ezzel a véleménnyel. Van egy mondás: nem elég jónak lenni, jónak is kell látszani. Ha nem lopják a híreket (én minden hírigényű közlésre, információra gondolok), akkor tegyenek is a lopás látszata ellen. Ha azt hallom valamelyik magyar csatornán, hogy 5 palesztin vesztette életét, A CNN-en meg azt, hogy 10, akkor én mint laikus hírfogyasztó csak arra tudok gondolni, hogy a hírtolvaj nagy igyekezetében 5 palesztint valahol elhullatott, vagy nagyothall. Számtalan ilyen lopásgyanús példát tudnék fölsorolni. (Utóirat. V. S.-t én is tisztelem-szeretem. Mondja csak ki, amit gondol. Nem bánt, hiszen tudom, hogy nem tudok semmit. Ami keveset tudok, az csak az ág, amit igyekszem levétellel-virággal borítani el. H. J.)